XX. sz. mozaik 10 : „Ojdi Mámlász”

1921-1930.

„Ojdi Mámlász” /Óh, te málé, pupák/
A történet az 1920-as években játszódott. Nagyapám, Richtscheidt József Károlyi István érdligeti /akkor diósdligeti/ birtokán volt kertész. A két vasút közötti rész hatalmas fügeültetvény „fügeterasz” volt. Távolabb egyéb gyümölcsösök: eper, málna, körte, barack, stb. és nagy virágágyások terültek el. Fogalom volt a hatalmas „úrsági pince”, amely ma diszkóo/, és a Taverna, ahol az uraság és vendégei kvaterkáztak /borozgatás mellett beszélgettek, múlatták az időt/. A diósdiaknak jó munkalehetőséget adott a birtok. Kora hajnaltól késő estig dolgoztak földeken. – Vagy talán mégsem? Nagypapa nem volt az a filmekből ismert „hajcsár-fajta”. A kedélyes, pipázgató ember nem csak magának, hanem a munkásainak is megadta a pihenés lehetőségét. Sot! El is rendelte! A nyári nagy déli hőségben felnőtt és gyerek a hatalmas fák árnyékában pihent. A hőség csillapultával a felnőttek újult erővel láttak munkához, a gyerekek pedig vidáman hazatértek. Mit kerestek ott a gyerekek? Ok , főként nagyobbacska lányok hordták otthonról az ebédet a munkásoknak.
Nagypapa szerette a gyerekeket. Az első szem érett gyümölcsöt mindig a kis „ételhordóknak” adta.
Nagypapa olykor szórakozott is volt. Történt, egyszer, hogy hazafelé gyalogolva a /mindig elmaradhatatlan/ pipája kialudt. Hazaérve rá akart gyújtani, de nem találta sehol. „Biztosan a fügésben felejtettem”. Visszagyalogolt, majd nem találva, ismét haza. Tehát háromszor tette meg a nem kevés utat. A faluba visszaérve fáradtan és bánatosan mesélte, hogy elveszett kedvenc pipája. „Ojdi Mamlasz” /Óh, te pupák! Ott van a szádban!
Szájról-szájra járt a történet, mígnem nagypapámra ráragadt e gúnynév.
Elmesélte: Richtscheidt József

Milyen volt a diósdi öszibarack?
1928-at írtak akkor, amikor Albecker Terike, mint kisiskolás, sok más társával együtt bérmálkozott. Ezt a nevezetes egyházi szertartást akkor Shvoy Lajos székesfehérvári püspök végezte. Az ünnepség része volt éneklés és szavalat is. Terike csengő hangon, bátran szavalta a rá kiosztott verset, amelyre már nem emlékezik, de a következőre igen: A püspök úr, miután meghallgatta a verset, elismerésképpen „barackot nyomott” a kislány fejére, és megdicsérte „Te olyan édes vagy, mint a diósdi őszibarack!”
Elmesélte a hajdani kisiskolás.