Szőlőművelés és gyümölcstermelés Diósdon

Diósd története 4. rész
írta: Dózsa Lajos

Részlet az Élni és vállalkozni Diósdon című könyvből. C Kiss Zoltán 2000.

Szőlőművelés és gyümölcstermelés Diósdon

Figyelemre méltó, hogy az urasági összeírás csupán szőlőműveseket talált. A szőlőhegyen összesen 596 szőlőparcella volt hét dűlőben.
A dűlők ekkor még mind német nevűek (Untere Reiche Ried = Alsó Gazdag dűlő, Ober Reiche Ried = Felső Gazdag dűlő, Sidonia Berg = Szidónia-hegy, Brandlsutten erste Ried, irtványra utalhat, Sonnenberg = Naphegy, Adler Berg = Sashegy, Valburga Berg = talán vársánc hegynek volna fordítható).

Diósdpuszta 108 szőlőművelője közül csak 79-nek volt saját szőlőbirtoka. A megyei összeírás szerint Diósdon 318 szőlőbirtokot tartottak nyilván és ezeknek többsége 239 birtok más falubeliek kezében volt. Így 10 tárnoki, 4 budai, 6 pesti, 47 érdi, 39 tököli, egy perkátai, 11 tétényi, 26 budaörsi, 85 törökbálinti és egy torbágyi lakosnak volt szőleje Diósdon. Jó hírű volt a diósdi bor és jó feltételei voltak a bortermelésnek. Az 1830 óta használt pecséten is szőlőtőke látható, és „Praedio Dios 1830” felirat olvasható. A diósdi népnek a század végéig fő jövedelmi forrása volt a szőlőtermesztés. Könnyen és jó, nagy pincéket tudtak kialakítani. Az 1828. évi állami adóösszeírás az uradalmi összeírással szemben 153 adózót talált, jobbágy és nemes nem lakott a pusztán. A zsellérek száma 59, a ház nélküli zselléreké 19, ott lakott még három kézműves: egy csizmadia, egy takács és egy szabó. Tudjuk, hogy egy asztalos is élt a pusztán, aki Óbudán kívánt letelepedni „engedelem nélkül és tartozásainak hátrahagyásával”. Szántót, rétet nem mutattak ki, ami volt az uraságé, összesen 244 pozsonyi mérő szőlőt tüntetett fel az összeírás. Az urasági és állami öszszeírásból adódó különbség a szőlőbirtokok különböző jogi állapotára vezethető vissza. Ugyanez az összeírás mindössze 51 házat tüntetett fel.

Az 1848-as forradalom különösen a zsellérközségek lakosaira hatott. Kiváltképp a Buda környéki településeken volt ez érzékelhető. Olyannyira, hogy Végh Ignác szolgabíró jelentette, hogy a zsellérek „beszélgetni kezdtek a szabadságról, miszerint sem a szolgabíró, sem a helybeli bíró és elöljáróság többé nem parancsol”. Roboz Ferenc, a váli járás szolgabírája pedig azt jelentette a megyének, hogy a zsellérek körében „a communizmusi eszmék” terjednek és ezért szigorúan felülvizsgálta a nemzetőrségbe jelentkezettek névsorát. Diósd népében erősen élt a szabadság utáni vágy és az áldozatkészség, 41 fő jelentkezett nemzetőrnek. Ez 1848-ban a 18 éven felüli férfilakosság közel 25%-a volt. A környék falvaiban – Tárnokon 35-en, Érden 55-en, Bodmérpusztán 11-en, Sóskúton mindössze 15-en jelentkeztek nemzetőri szolgálatra.
A diósdi nemzetőrök névsora

A szabadságharc leverését követő önkényuralom idején két döntő jelentőségű esemény történt Diósd fejlődésében: az egyik a községi szervezet kialakulása, a másik a földesúri kötelékekből való kiválása. Az 1850. évi népszámlálás még Diódpusztáról szól, 1864-ben Pesthy Frigyes kérdéseire már a községi bíró és a jegyző válaszol. A község számadásai 1853-tól vannak meg, az egyházi anyakönyveket 1854-től Téténytől elkülönítve vezetik a tétényi plébánián. Mindez pedig csak akkor indokolt, ha Diósd önálló község. Az 1897. évi alispáni vizsgálat alapján is az állapítható meg, hogy Diósd községi szervezete 1853 körül alakult meg.

A másik nagy kérdés az uradalmi kötelékből való kiválás. Az érdi uradalom 1848-ban Sina-bárók kezébe került. Tőlük a Wimpffen-grófok öröklik és bírják még a századforduló idején, majd a világháború után gróf Károlyi Imre az uradalom birtokosa. A község területének fele nagybirtok. A szőlőterület 99%-a a parasztoké, az erdő az uraságé, a legelő egyharmada a parasztoké, a szántó legalább 90%-ban szintén az uraságé. Ez a megoszlás egészen 1870-es évek végéig fennállott.

A falu népe 1848 után is elsősorban a szőlőműveléssel foglalkozott. Fényes (1851) szerint Diósd „igen becses fejér bort termő szőlőheggyel” bír. Sőt 1864-ben maga a bíró is vallja: „A szőlőhegyek általánosan ismert jó bort termelnek, kiváltképpen a délnek fekvő Sashegyi része.” A pesti borkereskedők szívesen vásároltak Órás, illetve Orás minőségű bort. Az 1880-as években a filoxéra kipusztította a szőlők nagy részét. Bár a megfelelő védekezés hatására újra nőtt a szőlőterület, de 1935-re alig érte el a réginek 40%-át. A szőlőkben új fajtákat és gyümölcsfákat is telepítettek. 1935-ben területük 118 holdnyi. A tavaszig tartósított szőlő és a diósdi bor továbbra is keresett volt a budapesti piacon. Hamarosan az őszibaracktermelés és -értékesítés vált a legfontosabb megélhetési forrássá. (Az őszibarack-termesztés egyeduralkodóvá válásában nagy szerepe volt a növénynemesítő Magyar Gyulának, Bánlaki Sándor, Budafok főkertészének, Albitz Ferenc gazdálkodónak.)

Bár a nagybirtok az évek során folyamatosan morzsolódott, ennek nyertesei nem föltétlenül a falu lakosai voltak. Az első világháború után hatszáz és ezerkétszáz négyszögöles parcellákat osztottak ki a néhány hadviselt között, akik csak harmadába kapták a földet, amely vizes volt és ezért nem akarták még elfogadni sem. De a harmincas években meginduló nagyarányú parcellázás a lakosság növekedését eredményezte.

Az 1935. évi 1460 hold 567 birtokos között oszlott meg. A hadviseltek földhöz juttatása és a Károlyi-féle parcellázás (1936. szept. 28.) növelte a birtokosok számát. A kiosztott házhelyek beépítése gyors iramban folyt. A főváros közelsége és a nagytétényi üzemek új munkalehetőségeket kínáltak és ezért a népesség fejlődése, növekedése nagyjából egyenletes volt.

Csak 1880 és 1900 között tapasztalható csökkenés, mely a szőlők kipusztulása miatt és kis részben a kivándorlás és foglalkozásváltás miatt következett be. A népesség az 1848 utáni harminc esztendőben egyenletesen emelkedett.

Az elvándorláson kívül szembetűnő a foglalkozásváltás is. Még 1910-ben az összes keresők 60%-a a mezőgazdaságból él, húsz év múlva már csak 50%-a. Ezzel arányosan 1910-ben 28%, 1930-ban már 35% az iparban foglalkoztatottak száma. Figyelemre méltó a nők részvétele. Az iparban dolgozó 162 főből 33 nő. Az 1930-as évek közepén Diósd munkaképes lakosságának 32%-a Nagybudapesten dolgozik. Az 1940-es évek elején Diósdon is létesült gyár, amely kezdetben 40-50 fővel, később száznál is több munkással dolgozott. Egy a folyamat a második világháború előtti évtizedben az egész társadalomszerkezet megváltozásához vezetett. És bár szabadidejében a diósdi munkásság kertjében dolgozgatott, mégis a település lakóira inkább a polgári létforma és értékrendszer volt jellemző, mint a paraszti.

Végül felmerül a lakosság etnikumának alakulása is. A feudalizmus korszakában a családnevek után ítélve a lakosság 75%-a német, 25%-a magyar, sokác és szlovák származású. Az 1850. évi osztrák népszámlálás 31 magyar, 603 német és 11 sokác lakost talált Diósdon. Az 1869. évi magyar népszámlálás nem tüntette fel az anyanyelvet, az 1880-as pedig a beszélni nem tudó gyermekeket sehova sem sorolta be. A község magyarosodása két tényezőnek tudható be. A német etnikumú lakosság jelentős része társadalmi helyzeténél fogva a függetlenségi Kossuth-párttal rokonszenvezett, másrészt a soketnikumú budapesti és Budapest környéki munkásság is erősen magyarosodott. Diósd magyarosodása és az ipari munkásság számának növekedése párhuzamos folyamat volt. Az iskola két tanítójával (1922 óta négy tanerős) aligha tehetett sokat, különben is a tanítók nagyobb része, többnyire a jegyző és a pap is német származású volt. Sőt, amikor a kultuszminiszter 1924-ben javasolja, hogy az állami iskolában a jövő tanévtől kezdve a tanítási nyelv német legyen, akkor még az évben kénytelen a tanfelügyelő jelenteni: „A német tanítási nyelv bevezetését a lakosok nem kívánták.” Korábban a magyar nyelv nem tudása még választott tisztségek esetén sem jelentett hátrányt. Endresz József községi bíró 1891-ben kérte felmentését a diósdi bírói állásból, mert a magyar nyelvet sem szóban, sem írásban nem bírja. S ezt igazolandó, a jegyző által fogalmazott magyar nyelvű kérvényt gót betűkkel írta alá. Mire Szűcs Jenő főszolgabíró írásban megállapítja, hogy Endresz „annyira bírja a magyar nyelvet, hogy a bírói tisztséget betöltheti”, és különben is ő a leggazdagabb ember a faluban. S ha továbbra is vonakodna, rendbírságot helyezett kilátásba. Így maradt ezek után bíró „Josef Endres jung”. A magyarosodás kulturális emelkedéssel is járt. Míg 1869-ben 111 férfi és 189 nő volt analfabéta, kereken 300 fő, a lakosságnak közel 40%-a, addig 1910-ben a 896 főből már 632 ír és olvas, a lakosságnak csupán 30%-a írástudatlan, 1941-ben a 2602 főnyi lakosságban mindössze 57 analfabétát (4%) találtak. Ekkor már magasabb képzettségűek is találhatók nagyobb számban: 17-en rendelkeznek főiskolai végzettséggel. A középiskola nyolc osztályát 48-an, hat osztályát 26-an, négy osztályát 221-en végezték el. A diósdi iskola igazgatójának nagy szerepe volt a közművelődésben. Szépen fejlődött a sportélet (1919-ben megalakult a Diósdi Torna Club), rendeztek színi előadást, és az elengedhetetlen szüreti mulatságokon kívül gyakoriak voltak a táncos rendezvények, a bálok. Érdekes viszont, hogy 1926-ban a kormány hivatalos lapját senki nem járatta Diósdon, összesen 23 újságra fizettek elő: a Pesti Hírlap 10, a Magyarság 8, a Neues Volksblatt 5 példányban járt.
A Gellért-kápolna az iskolával a faluközpontban

A lakosság majdnem kizárólag római katolikus vallású volt. Az azonos vallás a különböző etnikumok egybeolvadását elősegítette. A nagy betelepedés után 1941-ben a római katolikusok száma 83%-ot, a protestánsoké 16%-ot, az egyéb vallásúak 1%-ot tettek ki.

Diósd társadalmi élete eléggé mozgalmas volt. Már 1870-ben Olvasóegylet alakult 48 taggal, 1898-ban Magyar Olvasókör is működik, valószínűleg ez alakult át később Magyar Társaskörré. A két világháború között hitelszövetkezetről tudunk, és megalakult a Hangya Termelő, Értékesítő- és Fogyasztási Szövetkezet kirendeltsége is. Lassan okulva a régi tűzvészből, 1889-ben megszervezik az önálló tűzoltóságot. Még két szövetkezet is működik a faluban: a Diósdi Segélyegylet és a Diósd és Vidéke Szőlőtermelőinek Szövetkezete.

A község kis lélekszáma ellenére mindig ragaszkodott az önállóságához és nagyközségi mivoltához. Az alispánnak büszkén jelentik, hogy kik a tisztségviselők (1885-ben Bosantsits Alajos a bíró, Zsidákovits Bernát a törvénybíró. Zsidákovits József a pénztárnok, Fink Bernát a közgyám). Három év múlva felterjesztik a húsztagú képviselő-testület névsorát. Közülük 10 virilis (tehát legtöbb adót fizető) és 10 választott. Virilis képviselők: Schober Ferenc, id. Fink József, özv. Weber Alajosné, ifj. Endresz József, özv. Meiszner Anna, Zsidákovits Bernát, ifj. Pranger Benedek, özv. Braun Józsefné, özv. Denkinger Benőné, Zsidákovits István. Választott képviselők: Zsidákovits József, Reiter Mátyás, Schneider Imre, ifj. Zsidákovits Antal, Pencz Pál, Zsidákovits Sebő, és 1877-re: Zsidákovics Imre, ifj. Wagner Antal, Schneider Bernát.

A századfordulón megejtett felügyeleti vizsgálat (1898. dec. 9-én) megállapítja, hogy a bíró Schober Károly, jegyző Fusz József, aki 37 éves, tanítóképzőt végzett, 1880 óta segédjegyző 1891. febr. 5-ig, azóta pedig jegyző, oklevelének kelte 1885. okt. 7. Nyilvánvalóan a család már hosszabb ideje szerepet játszott a falu közéletében, hiszen 1864-ben is volt egy Fusz József nevű nótárius. A vizsgálat megállapítja, hogy a kivándorlás nem vesz nagyobb arányokat.