A kezdetektől Mohácsig

írta: Dózsa Lajos

Részlet az Élni és vállalkozni Diósdon című könyvből. C Kiss Zoltán 2000.

1. A kezdetektől Mohácsig

Diósd egyike legrégebben lakott településeinknek. Északról Törökbálint, nyugat-délnyugatról Érd, délkelet-keletről Budapest határolja. Ma kb. 5400 fő községünk lélekszáma. Területe 574 hektár. 1950. január 1-jével csatolták Érdhez Dióskerttelepet és Diósdligetet, emiatt csökkent az egykori 855 hektárnyi terület a maira. Közigazgatási hovatartozása a történelem során gyakran változott. „E helységet hol Fejér, hol Pest, hol Pilis megyéhez számítják az oklevelek, miből következik, hogy e három megye határán feküdt.” – írja dr. Csánki Dezső Magyarország történelmi földrajzáról szóló munkájában. A korai okleveles anyagok bizonysága szerint Diósd a XII. századtól a török korig Pest megyében található. A török kor után sorolták Fejér megyéhez, ahova egészen 1946. január 1-jéig tartozott. A község neve a dió szó származéka, de valószínű, hogy az itt birtokló Diósd nemzetségről és nem a csonthéjas gyümölcsről kapta nevét.

A kedvező földrajzi tényezők hatására, már az őskorban megtelepedett ezen a tájon az ember. Itt hagyta keze nyomát a környező hegyek barlangjaiban, ahol titokzatos, méhkas alakú vermekre bukkantak a kései utódok a homokbánya művelése során. Kőbalta- és csiszolókő-töredékek, cserépedények, laposbalta öntőmintái, kezdetleges ékszerek kerültek felszínre a gödrökből. A leleteket a kora bronzkori nagyrévi kultúra fejlett szakaszához sorolta Patay Pál régész. A távoli múlt emlékei mind az egykor itt éltek életéről vallanak, akik ismerték a fémöntés technikáját, a fazekasságot, tehát az első kézműves mesterségek értői voltak. Akadnak vermek, melyekből agyagkanál, agancskapa, állatcsontok és növényi magvak is előkerültek. Nyilvánvaló tehát, hogy megművelték a földet, letelepedett életmódot folytattak, a növényi táplálékokat esetleg raktározták. Községünk őskori emléke a Szidónia-hegy nyugati felén található húsz – ma már védett – kaptárfülke is. Változatos alakjuk (trapéz, félkörös, szögletes), érdekes formájuk régóta foglalkoztatja a kutatókat. Rejtekhelyek voltak, vagy kultikus célt szolgáltak? Egy biztos: tudatos emberi munka eredményei.

A község délnyugati határában a lankás domboldalon található egykori üdülőtelepen az 1940-es évek elején Halász Árpád gyűjtött rendszeresen régészeti leleteket. Jelentései szerint újkőkori, bronzkori edények, avarkori orsógomb és többek között egy S alakban enyhén meghajló karcolt díszítésű bronztű, vaskés, különböző formájú csatok kerültek elő innen.

A római korból kevés leletanyag áll rendelkezésünkre. Az egykori római hadi út maradványai, valamint két észak-déli tájolású sír az, amit sikerült feltárni. A sírládák egyikén, melyet Traianus uralkodásakor állítottak, felirat olvasható: ALORIX / BASSI F(ilius) DECV/RIO ERAV/ISCUS ANN(orum) XXXV H(ic) S(itus) E(st)/ F(ilius) P(ater) P(osuit) vagy P(atri) P(osuit) vagy P(atri) P(ientissimo); a másik érdekessége a benne talált bronz ékszerek (karperec, pántgyűrű).

A honfoglalás utáni időkről már sokkal többet tudunk, hiszen az írásbeliség terjedése következtében számos oklevél áll rendelkezésünkre. Diósd, melynek nevét „csaknem mindig másképp és másképp írják”, eredetileg Diód (Dyod, Gyod, Gyog, Gyogh, Gyough, Gyoug-h) alakban használatos.

A letelepedés, faluforma a Duna jobb partján viszonylag korán jött létre. Elsősorban királyi birtokokat vagy királyi emberek birtokát találjuk itt. Az államalapítás idején már feltehetően népes faluról III. Béla királyunk jegyzője, Anonymus a honfoglalás kapcsán megemlíti: „Árpád… Kendnek földet adományozott Attila király városától Százhalomig és Dyodig, fiának meg egy várat népe őrizetére.” (Pais Dezső) Ez a krónikarészlet ugyan csak azt bizonyítja, hogy a XII. században már létezett Diósd, de valószínű, hogy a Névtelen jegyző olyan helységeket sorakoztatott fel művében, amelyek legalább évszázados múlttal rendelkeztek. A Szent Gellért legenda és az ezt átvevő krónikák tanúsága szerint pedig állíthatjuk, hogy 1046-ban már templomos hely Diósd. S ha Szent István törvényét is felidézzük („Tíz falu építsen egy templomot”), hozzátehetjük, jelentős településnek kellett lennie.

Nézzük meg, hogyan eleveníti fel a Gellért-legendát a Képes Krónika! „…Gellért, Besztrik, Buldi és Beneta püspökök, valamint Szolnok ispán elindultak Fehérvárról Endre és Levente herceg elé, hogy tisztességgel fogadhassák őket. S midőn az említett püspökök abba a helységbe értek, amelyet Diódnak neveznek, Szent Szabina templomában misét akartak hallgatni, mielőtt uraik elé járulnak.” (Geréb László ford.) Itt töltötték az éjszakát 1046. szeptember 23-án, s a reggeli mise közben hirdette ki kísérőinek Gellért püspök éjjeli látomását, amiből arra következtetett, hogy vértanúhalált fognak halni. Az utolsó mise vélt helye búcsújáróhellyé vált az idők során.

Az Árpád-házi királyok trónviszályaiban is feltűnik Diód. A fehérvári veresége után menekülő IV. István ellenkirályt itt fogta el egy Elek nevű pór. III. Béla 1193. évben kelt oklevele a fejérvári keresztesek birtokai között említi. A tatárjárás alatti sorsa ismeretlen, de a későbbi oklevelek azt bizonyítják, hogy Diósd továbbra is jelentős hely volt. (Az Anjou-korban 1332 és 1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék alapján állíthatjuk, hogy ebben az időben kétszer akkora település volt, mint a szomszédos Érd.) A XIV-XV. században minimum 200, maximum 400 fő lehetett Diósd lélekszáma. Ez a népességszám általában megfelel egy középkori magyar falu átlagos nagyságának. Rendelkezett két pusztával (Fetel/Fedél? és Kewyl/Kőól?), területén két templom és kőkastély állott, amelynek építőjét Makkai László történész az 1342-ben itt birtokló Ákos nembeli Ákosban, a hatalmas Micsk (más forrás szerint Mykcs) bán testvérében látta.

Egy 1461. évi oklevélből tudjuk, hogy a vár módjára emelt kőkúria „Kőkert prédium” határain belül feküdt, és hogy itt állt a Szent Bertalan-templom is. (A XVIII. századi határjárások szerint a vártól délre helyezkedett el.) A kőkastélynak is nevezett várról 1627-ben Tholdalagi Mihály követ a naplójába az alábbiakat jegyezte fel: „…Hamzabeg szerájához közel van az a hely … ahol a régi királyok peczéreket és ebeket tartottak egy négyszögletű kőkastélyban, kit az törökök Köpekhiszárnak (Kutyavárnak) hívnak”. Az elnevezés, a hagyomány napjainkig tovább él. Nyilván a törököktől származik ez a mese, tőlük átvették az érdi rácok, majd az ekkor lakatlan Diósdra települő új népesség. Az épületet 1864-ben Fusz József diósdi jegyző már mint Érdhez tartozó objektumot említi. Ugyanebben az évben Rómer Flóris régész még három álló falát látta a ma szinte teljesen lepusztult falú kastélynak. Sokak fantáziáját megmozgatta a várrom. Még a legutóbbi idők szakirodalmában is két elképzelés tartotta magát. Az egyik szerint Mátyás király emeltette volna vadászkutyái és azok gondozói számára, a másik álláspont szerint római kori erődítmény romjait tisztelhetjük benne. A helyes megoldásra Bártfai Szabó László tapintott rá. A Kutyavárnak nevezett romokat ő azonosította először a Zsigmond-kori kastéllyal. Régészeti és okleveles anyagokkal támasztotta alá e feltételezést Torma István régész, aki az elpusztult települések és elfelejtett helynevek azonosítását is hitelt érdemlően elvégezte.

Diód birtokosa kezdetben a Kartal, majd névadója, a Diódy nemzetség. Az utóbbiak néha más családokkal osztoztak a birtok területén. A Diódy nemzetség tagjai gyakran szerepeltek királyi emberként és szolgabírói tisztséget is viseltek nemegyszer. Jelentős közéleti tevékenységükről és a család kiterjedt voltáról is tájékoztatnak a korabeli oklevelek.

A XV. század elején a Csévi Sáfár és a Batthyány Csapi család is megjelenik a Diósdon birtoklók körében. Ez utóbbiak birtokpereinél nemegyszer maga az uralkodó is jelen kíván lenni. Setétkúti László birtoklása után Mátyás király Hédervári Imre országbírónak adja.

Egy sikertelen zálogosítási kísérlet után birtokcserére kerül sor. 1517-ben Dyód-i Gergely és Ákosházi Sárkány Ambrus cserélik el birtokaikat. A Sárkány-család feltehetően Buda közelében kívánt letelepedni. 1523-24-ben Sárkány Ambrus lesz az országbíró. A mohácsi csata esztendejében, 1526-ban II. Lajos király megerősítette a Sárkány-család egyezségét, mely szerint Érd, Berky, Dyod, Eben, Jenő, Tárnok, Tétény, Keszi, valamint Fejér megyében Vál és Baratka Sárkány Ambrus, János és Ferenc közös tulajdona. A Sárkányok megélik a török korszakot, de Buda elfoglalásáig (1541) nem merül fel újabb adat Diósd történetében.