A második világháború áldozataira emlékezünk (részlet az én Diósdom című tervezett könyvem kéziratából)

1944 decemberét írjuk. A 2.ukrán front és a 3.ukrán hadseregcsoport alakulatai több ágra szakadva (Székesfehérvár-Zámoly-Bicske-Törökbálint,  Székesfehérvár-Ercsi-Érd) együttes erővel készülnek a főváros déli hídfőjének bevételére.

Községünkbe az orosz katonák 1944 december 24-én Törökbálint felől érkeznek. Diósdon a háború nagy pusztításokat nem visz véghez, azonban sajnálatos események (harc, lövöldözés, erőszak, rablás, stb.) itt is történik. Egy véletlenül elszabadult bomba a lakosság nagy  rémületére a Sashegyi u. 3.sz.ház udvarán mély krátert vágva, emberéletet is követelve csapódik be. A lakosság pincékbe menekülve éli napjait, s gyászolja az elesetteket. A munkára foghatókat az orosz katonaság  kivezényli a Törökbálinti (ma: Szabadság) úti lőszerraktárhoz, másokat a rendkívül kemény, karsztos Tétényi fennsíkra parancsol lövészárkokat ásni. A falu gyönyörű fenyő és tölgyerdejét pontonhidak építéséhez kezdi kitermelni a Budapestet ostromló orosz sereg. A főváros és a környék ellátatlan lakossága az erdőirtást tüzelő céljára tovább folytatja. A diósdiak az otthagyott tuskókat, csonkokat viszik haza tüzelni. A lepusztult, kopasz hegyoldal nem csak esztétikai értékét, illetve erdejét veszti el, hanem éghajlata is megváltozik. A levegő szárazabb a nyarak melegebbek lesznek ezután.

A lakosságot érthető módon sokkolja a háború. Sztálin hadparancsot tesz közzé, miszerint 140.000 hadifoglyot kell ejteni. (Más források szerint e szám meghaladja a 200.000-is.) Ezek többnyire polgári személyek, nők és férfiak, akiket erőszakkal visznek el.

1945  január 8.  reményt keltő utasítás érkezik: a férfiak jelenjenek meg Érden, ahol igazolást kapnak, hogy nem ellenségek, nem szökevények Hamarosan nyilvánvalóvá válik, hogy nem igazolásról van szó.

január 9.  reggel 1500-3000 fős csoportokba osztva, lovas és gyalogos őrizet mellett elindulnak végzetük felé. Köztük van103 fő diósdi is. (Az elhurcoltakról és további  sorsukról nem készül hiteles kimutatás. A létszám Wágner Ferenc kutatása alapján ismert) Ercsi, Duna- földvár, Kalocsa, Baja a végig megtett gyalogos útvonal. Innen  vonattal, marhavagonokban viszik tovább Temesvárra a megpróbáltatást alig kibíró, fogyatkozó létszámú foglyokat. Temesvárott a lágerben rettenetes   zsúfoltság, vérhas, és egyéb betegségek ütik fel fejüket. Ismét marhavagonírozás.  Ismét a Szegedi Csillag börtön. Néhány beteget hazaengednek, másoknak sikerül útközben megszökni, de többen (nem csak diósdiak) itt lelik halálukat. Akik túlélik a temesvári tábort, azokat  Brassón, Konstancán át a Donyec-medence és a Kaukázus vidékére szállítják. Nyugati fogolytáborokkal összehasonlítva sokkal rosszabb, embertelen  körülmények között tengődnek. Néhol a  szintén nyomorgó helyi    lakosságtól támogatva végzik a rájuk kiosztott munkát. A történészek szerint 600-700 ezer a magyar hadifoglyok és „malenkij robot”-ra (kicsi munkára  elhurcoltak száma. Kevesen élik túl. Mint, ahogy kevés a katonaként hadifogságba esett, ugyancsak lágerekbe tömörített, dolgoztatott, de évek múltán mégis hazatérhetett személyek száma is. Sok katona és fogoly szeretteitől elszakítva ott alussza örök álmát valahol orosz földön.                        Évente, január első napjaiban lerójuk kegyeletünket az áldozatok emlékműve előtt. A templomkert tekintélyes gesztenyefái alatt 1994 évben felállított fagyálló fehér mészkőből készült emlékoszlop két oldalán 84 név olvasható. Azon diósdiaké, akik messzi harctereken, hadifogságban, a község területén Folyó harcokban vesztették életüket, vagy január 9-én „malenkij robotra (kicsi munkára) elhurcolva sohasem térhettek vissza szeretteikhez. Illetve 7 fő magyar katonáé, akik más településről származva Diósdon haltak hősi halált.

Emléküket őrizze e rövid vers-idézet:
„A Kárpátok hegytetőin,
Mikor arra jártunk
Fehér felhők, zöld fenyők közt
Piros hóban háltunk.
S míg az ég-föld megremegett
Varjú repült fejünk felett
Sötét halálszárnyon…”
(Tarján Vilmos tart.fhdgy.)