Diósd népessége
XX. sz-i mozaik/3.
1901-l9l0. Diósd népessége
Az 1900. évi népszámlálás adatai szerint a községben 79 magyar, 15 szlovák, 709 német, 3 szerb, 2 egyéb származású lakos élt.
A családok zöme mezőgazasági munkából biztosította megélhetését. Többen cselédként helyezkedtek el Budapesten, ill. a környező települések módosabb családjainál. Ugyanakkor már alapellátást biztosító iparosok is muködtek Diósdon. Megtalálható volt 3 kovács, l asztalos, 4 cipész, 3 sütőiparos, 2 hentes, 1 vegyészeti iparos, ll kőmüves, l műanyagiparos, volt vendéglő és kávé mérés 6, és iparral mellékesen foglalkozott 6 személy.
Ezekben az években bíró: Weigl Ferenc, tanító: Wunder /Csentes/ János ill. Kék Géza, óvónő: Kék Gézáné Manciu Szilvia, A községnek saját orvosa nincs. Körorvos jön hetenként egyszer. Szülésznő viszont van: Szinger Antalné. A családok átlagos gyermek-lélekszáma 4-5 fő. Posta nincs. A levelek címzése: utolsó posta: Nagytétény. Templomunk a nagytétényi plébánia filiája, /fiókegyháza/. A műút sem épült még meg. Közlekedés lovas kocsi, nagytétényi vasútállomás.
Budapest vonzásában:
Az 1901. évi világválság, valamint a nagymérvű szőlőpusztulás miatti elszegényedés Diósdot is elérte. A lakosság egy része elszegődött Budapestre cselédnek vagy építkezésekhez, mások alkalmanként bejártak a városba bort, gyümölcsöt értékesíteni. Feltehetően e budapesti kapcsolat okán hagyta el sváb viseletét a lakosság, s tért át a városiasabb viseletre, csakúgy, mint a magyar nyelvre. Bizonyára néhányan szemtanúi voltak egy-egy nevezetes eseménynek, amelyet nekünk kései utódoknak nem árt feleleveníteni.
1901. Korányi Frigyes megalapítja a Budakeszi Tüdőszanatóriumot,
1902. Az országház épületének ünnepélyes felavatása. /Belső berendezés még nem kész/,
1903. Az Erzsébet-híd átadása, 1905. Szt. István bazilika felszentelése,
1906. Szépműv. Múzeum megnyitása, 1906. II.Rákózi F. hamvainak hazahozatala,
1908. Vörösmarty-szobor leleplezése, 1910. József Muszaki Egyetem felavatása
Szolgáló sors:
1900 első éveiben történt, hogy Puskás Irma az ötgyerekes család fiatal lánya-, mint sokan mások is a századfordulón, elszegődött szolgálni. Budakeszire került a tanítóékhoz. Szorgalmas, becsületes, jószándékú leány volt. A háziak meg voltak elégedve vele. Jó helye volt. Rendes bánásmódban részesült. Csak, hát a honvágy nagy úr! Az otthon rettenetesen hiányzott.
Abban az időben a mélyen vallásos svábok évente többször is körmenetben mentek Diósdról Budaörsön, Budakeszin át Máriaremetére. Irma ilyenkor kimenőt kért, és kapott. Szívrepesve várta a településen áthaladó diósdiakat. Könnyezve ölelte testvéreit, barátnőit. Ment a menettel, amíg csak el nem érték Budakeszi határát. E találkozások mély nyomot hagytak lelkében. A múló évek alatt révedezve mesélte ezen eseményeket lányának.A hajdani szolgáló természetesen már nem él. Kislánya /Tátrai Etus néni/ is régen nagymama-korú, de most is meghatódva emlékezik vissza édesanyjára és a történetre.