A rejtélyes vőlegény

Véletlen folytán megtudtam, hogy a Budapesten élő, Diósdról elszármazott Magos Béla tanár úr még személyesen ismerte Rosler Ignác plébánosunkat, aki 1886-ban született és 1927-ben halt meg. Néhány mondat reményében találkozót kértem. A 93 éves úrban egy végtelenül készséges, emberszerető, kora ellenére jó memóriájú személyt ismertem meg, aki emlékei szárnyán visszaröppent az 1910-es, 20-as évek Diósdjára.

Elmondotta, hogy Rosler lelkész urat lehet az elso „igazi” diósdi plébánosnak tekinteni, mivel o már ott is lakott. (Előtte Tétényből járt kéthetente Téttry József misézni.) A mai Rákóczi utcai épület helyén abban az időben még a német építészetre jellemző (s a faluban oly sok) „L” alakú ház állott. Ennek egyik szobáját bérelte Rosler plébános, s eléggé visszavonultan élt. Megjelenésében hatalmas termetű, imponáló külsejű ember volt. Érdekességként említendő, hogy középiskolás korában az ország első futballcsapatának tagja volt. (Ugyanis abban az időben terjedt át Angliából e sportág.) Hogyan került Rosler Ignác éppen Diósdra? Testvére a Károlyi-uradalom jószágigazgatója volt -talán ennek révén. Vagy, mert tudott németül prédikálni, s még az 1920-as években is igény volt német nyelvű beszédre. Felváltva, egyik héten magyarul, másik héten németül hangzott el a szentbeszéd.

Essék szó az elbeszélőről – Magos Béla tanár úrról: 1908-ban született, 1927-ben (érettségi után) elkerült Diósdról. 1932-ben tanári diplomát szerzett német-francia szakon, majd olasz, angol és orosz nyelvet is tanított.

Első történelmi élményére így emlékezik vissza: „1914 nyarán lettem hatéves és iskolaköteles. Szeptember 1-én ültem először az állami elemi népiskola padjába. Ez különös emléket nem hagyott hátra. De annál erősebben él bennem egy másik esemény. Augusztus elején elkísértük apámat a vasútállomásra, ahol egy hosszú szerelvény állt feldíszített marhavagonokból. Ezek előtt hozzánk hasonló családok várakoztak. A kocsik széthúzott ajtajaiból víg énekszó hangzott. Apám hamarosan búcsút vett tőlünk, és a többi behívott „tartalékossal” együtt o is felkapaszkodott az egyik kocsiba. Könnyező anyámnak megígérte, szüretre visszatér… Négy év múlva következett be.

Közelebb a Jóistenhez kitétellel mondja, hogy „amikor 1916 szeptemberében a 3. elemi első hittanóráján a tisztelendő úr megkérdezte, ki akar ministráns lenni, én is felálltam. Otthon anyám helyeselte a jelentkezésemet. – Apuért mondott imád előbb fogja őt hazahozni. S hamarosan már ott térdeltem az oltár előtt, és mondtam a másik három ministránssal együtt: „Mea culpa, mea culpa, mea maxima culpa”. Ez az önkéntes szerepvállalásom hat éven át tartott”

A pap becsülte ministránsa kitartását, komoly gondolkodását, minden iránti érdeklődését. Könyveket, a Katolikus Szemle számait adta neki kölcsön. A hosszú hat év alatt mintegy hallgatólagosan o lett az „első” ministráns, aki áldoztatás előtt a bort, vizet vihette az oltárhoz, aki a pap miseingét elrendezhette stb.

E beszélgetés alatt újra meg újra jóleső meglepetés ért. A kedves olvasók tapasztalhatták, hogy témám mániákusán a múlt és az idős emberek.

A „foglalkozások” sorozatban „bírók” címszó alatt szerepeltettem Mihalek Ferenc nevét is, akiről a nevén kívül egyebet nem tudtam meg. Meglepetésemre most kiderült, hogy o Magos Béla úr édesapja volt, akit két ciklusban is bíróvá választottak Diósdon. (Élt: 1885-1933.)

Újabb meglepetés: egy füzetecske forog közkézen „Törökbálint és Diósd lakodalmas szokásai” címmel. írta: Magos Béla. Égre-földre kutattam lexikonokban és egyéb katalógusokban, ki is ez az úr? Sehol semmi. Most pedig szemben ülök a szerzővel, s azt is megtudom, hogy ez az írás volt középiskolai tanári szakdolgozata német nyelvből.

A harmadik meglepetés: az emeletes iskola folyosóján egy műkedvelő színielőadás 1925-ben készült csoportképe látható felnagyítva. Édesanyámmal sokszor nézegettük az eredeti fényképet, s o sorolta a neveket. Gyerekfejjel majd’ mindenkit ismertem, de a színdarabbeli vőlegényt nem – o volt Magos (Mihalek) Béla. Sajnos az évek elszálltak. Ma már a fényképen látható 17 személyből csak ketten élnek. Weigl Lajos 95 éves és Magos Béla 93 éves. Tartsa meg őket a Jóisten még több évig erőben, egészségben, hogy nekünk a múltról még sokat mesélhessenek.

Görögné Horváth Katalin