Mészáros Ádám: Egy Buda-vidéki sváb család útja

Magyarország területére több alkalommal költöztek különböző eredetű, külhoni népek. A betelepült népcsoportok egy része a hatalmas pusztításokat végző háborúk folyományaként, más részük ezektől függetlenül érkezett hazánkba.

A 17. század végi, évekig húzódó háború, mely a török megszállók kiuzésére irányult, nagy területeken tüntette el az élet nyomait. Ennek orvoslására a hatalom telepeseket hívott az országba. Ilyen körülmények között kerültek Magyarországra a Buda környéki „svábok” is, akik sok hullámban, több évtizeden keresztül vitték véghez „honalapításukat”.

1. Az oshaza

A Fekete-erdo (Schwarzwald) valamint az északi Alsó- és a délebbre fekvo Felsosvábföld (Niederschwaben und Oberschwaben) ma Baden-Württemberg német tartomány részei. Az Alb hegyvonulata és a Freiburg mellett eredo Duna nyugat-keleti irányban szeli ketté e területet, s választja szét így Alsó- és Felsosvábföldet. A Svábföld oslakói kelták és germánok voltak. Belolük, valamint a 3-4. században ide települo alemannokból ötvözodött az a német nyelvu népcsoport, amelynek tagjait svéveknek (Suevi) vagy sváboknak nevezik.

Az önálló sváb hercegség a frank birodalom kötelékében született meg, és 1268-ig állott fent. Az Augsburgot, Elzászt (Elsaß) és Svájc német lakta részeit is magába foglaló hercegség ekkor darabjaira hullott szét, és egyes részeire különbözo uraságok tették rá kezüket. Közülük a legnagyobb területeket az elzászi eredetu Habsburg család szerezte meg, és a 14. században megvetette hatalmas, országnyi méretu birtokának alapjait. 1495-ben alakult meg a württembergi hercegség, mely átvette a sváb területek irányítását. Württemberg – és a svábok földje – azonban továbbra is osztrák hubérbirtok maradt, ami a württembergi hercegek és a Habsburg család közt állandó ellentétet jelentett.

A Martin Luther által 1517-ben megindított reformáció a katolikus Habsburgok és a protestánssá lett württembergi hercegek további szembenállását eredményezte. Az alsósváb terület (Niederschwaben) rendjei Württemberget követve evangélikus hitre tértek, a konstanzi püspök alá tartozó déli, felsosváb rendek (Oberschwaben) pedig megmaradtak Róma vallásánál. Az egyházi és a világi vezetok hatalmuk megtartásán vagy befolyásuk kiterjesztésén fáradoztak, míg a válságos idoszakot átélo egyház a reformer hitújítókban látta legfobb ellenségét. A parasztság vállát nyomó terhek eközben egyre elviselhetetlenebbé váltak, és a nagy adókkal sanyargatott földmuvesek csak az uraik elleni lázadásban láttak némi reményt.

A Luthertol elindult vallási reformgondolat az elnyomott parasztság szemében a szociális és társadalmi változások lehetoségét is felcsillantotta. 1524-ben – tíz évvel a magyarországi Dózsa-felkelés után – a Német-Római Birodalomban is parasztháború tört ki. A felkelés Svábföldrol indult, és 1525-re Frankföldre, Türingiára, Svájcra, Szászországra, Tirolra és Karintiára is áttrejedt. A mozgalom elso és jelentos gócpontjai éppen azokon a területeken alakultak ki, ahol nem sokkal ezután számos osünkkel is találkozni fogunk: népes paraszttábor állomásozott a Fekete-erdei Waldshut és Bonndorf térségében valamint a felsosvábföldi Biberach, Wurzach és Kempten városok környékén. Az országos méreture duzzadt felkelés rengeteg áldozatot követelt, ám végül a nemesi csapatok bizonyultak erosebbnek, s a parasztok lázadását kegyetlen megtorlás követte.

A parasztság sorsa ezután még rosszabbra fordult. A falvak gyakori hadszíntérré válása és a magas adók a 17. század elejére mérhetetlen szegénységet és nyomort eredményeztek. A kilátástalanságot tovább fokozták az 1600-as évek németországi eseményei, amelyek végül a vidéki családok tömeges kivándorlásához vezettek. Egyre többen döntöttek otthonuk, szüloföldjük elhagyása mellett. A kivándorlási kedv a 18. században tovább nott. A hazájukat elhagyó németek többsége eleinte osztrák, francia vagy cseh földre, majd a 17. század végétol a török alól felszabadult Magyarországra költözött. A legtöbb kivándorlót Baden és Württemberg adta, de az 1720-as évektol egyre többen jöttek Frankföldrol, Bajorországból és Hessen-bol is.

Német családaink a bajor Perl-vonal (és talán egy vagy két frank elágazás) kivételével Svábföldrol erednek. Közülük négy biztosan, míg másik négy valószínuleg Felsosvábföldrol (Oberschwaben), ketto pedig bizonyosan a Fekete-erdobol (Schwarzwald) költözött Magyarországra. További két család is e két tájegység valamelyikébol jött, három család származási helye pedig bizonytalan. A legtöbben tehát Felsosvábföldrol jöttek, s közülük szinte mindenki a Dunával határos obermarchtali uradalom területérol származott.

A Duna menti Obermarchtal kolostorát a 8. században alapították, s fennhatósága alá tíznél is több plébánia és számos község tartozott. Az uradalom része volt többek közt Ober- és Unterwachingen, Emerkingen, Reutlingendorf, Betzenweiler, Sauggart valamint a Federsee partján fekvo Seekirch és Alleshausen is. Oseinkkel ezekben a falvakban találkozunk eloször az 1600-as évek elején.

A kolostornak, amint a világi földesuraknak is, számos környékbeli faluban földbirtokai és job-bágyai voltak. Az unterwachingeni plébánia patrónusi jogáért például a kolostor sokáig vitában állt a helyi és az emerkingeni birtokosokkal. 1292-ben aztán a nemesség végleg feladta a küzdelmet az erosebb papság javára. Az Obermarchtal környéki birtokviszonyok az elkövetkezo századokban tarka képet mutattak: a papi birtokok mellett az osztrák, azaz Habsburg birtokrészek voltak a legnagyobbak, de helyi földbirtokosokat is találunk a környéken.

Láthattuk, hogy az 1524/1525-ös parasztfelkelés vérbe fojtása után a német jobbágyság helyzete tovább romlott. Most nézzük, milyen események vezettek a dél-német parasztság kivándorlásához. Az elso nagy csapást a 30 éves háború (1618-1648) jelentette. A hosszú háború és az azt kíséro járványok a német népesség jelentos hányadának pusztulását hozták. Württemberg és Pfalz tartományok területén, különösen Ulm és Heidelberg térségében a népességpusztulás elérte a 70-75 %-ot is, de a Svábföld többi részén valamint Frankföldön, Bajorországban és Hessenben is 50 % felett volt. Az északi tartományokban: Szászországban, Sziléziában, Brandenburgban és Pomerániában is hasonló kép tárul elénk. A pusztulás egyedül északnyugaton maradt 15 % alatt.

Felsosvábföld területe 1632-ben változott hadszíntérré, mikor is Gusztáv Adolf seregei Bajorország ellen indultak. Emerkingenbe például 1632. április 23-án vonultak be a svédek, akikhez – sorozatos gyozelmeik okán – a württembergi katonaság is csatlakozott. Éppen a sváb csapatok dúlták fel borzalmasan a helységet, s fosztották ki teljesen az emerkingeni jobbágyságot egy éjszakán, 1632. júliusában. Miután az egyház Emerkingent mégis biztonságosabbnak ítélte, 1644-ben ide helyezték át az istentiszteleteket Unterwachingenbol. A régi rend 1648-ban állt vissza.

A hosszan elnyúló háború alatt jelentos területek néptelenedtek el. A hatalmas emberveszteséget csak kis részben pótolta az a Svájcból jövo bevándorlás, mellyel talán az Albicker család ose is a Fekete-erdobe érkezett. A gazdátlanná lett földekre a földesurak sorra tették rá a kezüket, így jelentosen csökkent a jobbágyok kezén lévo földek aránya. Amikor pedig a népességszám a század vége felé újra emelkedni kezdett, s az 1720-as évekre megközelítette a 30 éves háború elotti szintet, a jobbágyföldek kisajátítása miatt kialakuló földhiány komoly problémává lépett elo. Kiutat jelenthetett volna a szegény családok fiai számára valamilyen iparos mesterségre való áttérés a földmuvelés helyett. Ez a törzsöröklés szerint élo német családoknál amúgy is bevett szokás volt, ugyanis itt egyetlen fiú örökölte az egész földet, aki kifizetvén testvéreit, biztosította számukra a más területen való boldogulást, megadta a kezdotokét az iparuzéshez. A földet öröklo fiú azonban sokszor nem tudta kifizetni testvéreit, és a különbözo szakmák – foképp a szabó, a takács és a cipész – is teljesen telítve voltak.

Rontotta a lakosság helyzetét, hogy a sváb körzet vezetoi nem tudták megteremteni a külso ellenséggel szembeni védelmet. Miközben Württemberg urai közt éles katolikus-protestáns ellentét feszült, a sváb katonaság tehetetlen volt a franciák rablóhadjárataival szemben, amelyek 1667-tol a lakosság újabb, ismétlodo sarcolásait, kifosztásait okozták. Az éhség és a nyomor, a betöro és a beszállásolt katonák valamint a járványok pusztításai meggátolták a parasztság talpraállását. Emellett a nemesség folyamatosan csorbította jogaikat is. Sok helyen még a házasságkötést és a mesterségtanulást is az uraság engedélyéhez kötötték. A notlen férfiakat bármikor behívhatták katonának, akár tíz vagy több (!) esztendore is, míg a házasokra ez a hosszú szolgálat nem vonatkozott. Világos, hogy a hatalom érdeke az esküvok elhalasztása vagy tiltása volt, a jobbágyok pedig nehezen viselték jogaik ily mértéku semmibe vételét. Aki viszont engedély nélkül is kitartott házassági szándéka mellett, annak az uradalomból való kitiltással kellett számolnia.

A súlyos társadalmi problémák mellett a további háborúk: a spanyol örökösödési háború (1701-1714), a francia-osztrák háború (1732-1739) és az osztrák örökösödési háború (1740-1748) valamint Eberhard Lajos herceg (1693-1733) pazarló regnálása tették kilátástalanná a sváb parasztság jövojét. Már a 17. században is számos családról készült feljegyzés, akik elhagyván szüloföldjüket, Ausztriába, Franciaországba illetve Csehországba költöztek.

Magyarországon ekkor még rendezetlen politikai viszonyok uralkodtak. A fováros és az ország nagy része török fennhatóság alatt állt, s a terület felszabadítására sokáig komoly esély sem volt. Magyarok, osztrákok és mások szervezett összefogásával és évekig elnyúló harcok árán sikerült csak kiuzni a megszállókat, ami a városokban és falvakban lakó nép számára is komoly vérveszteséggel járt. A magyar fováros felszabadítására irányuló, 1683-1686 közötti hadi események folytán a budai hegyvidék szinte teljesen elnéptelenedett. Az 1686-os keresztény gyozelem utáni elso vármegyei portaösszeírás egyedül Tök községben talált lakosokat. Az elbujdosott magyar parasztság egy része visszatért ugyan, ám sok falu ezután is puszta maradt. Ahhoz, hogy az élet újra megindulhasson, új telepesekre volt szükség. A budai hegy-vidék legnagyobb birtokosa, a Zichy család élen járt a telepítési mozgalomban.

Az elso német telepesek Magyarországon Buda és Pest közvetlen környékén telepedtek meg. Az 1710-es évekig kevesen voltak, mert a nagyobb arányú beköltözést a folytonos háborúskodás meggátolta. A karlócai békéig (1699) húzódó török háborúk után Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711), ezzel egy idoben Németországban a spanyol örökösödési háború zajlott. A telepítés így csak az 1720-as évektol vehetett nagyobb lendületet, mikor a magánföldesurak és az egyház mellett a bécsi udvar is aktívan bekapcsolódott a mozgalomba. Bécs számára a „Rákóczi-rebellió” után a megbízható, katolikus vallású német lakosság betelepítése különösen kívánatos megoldásnak ígérkezett. Azokban a dél-német uradalmakban, amelyek közvetlen osztrák kormányzás alatt álltak, a telepítési politika közvetlenül érvényesülhetett. E törekvések hamar találkoztak a reményvesztett svábok kivándorlási szándékával.

2. A kivándorlás

A toborzás, verbuválás a falvakban történt. A magyar földesurak vagy egyházi birtokok képviseloi a német birodalom falvaiban népszerusítették az általuk képviselt uradalmat, és azok számára, akik vállalták a költözést, házat, földet és többféle kedvezményt helyeztek kilátásba. A toborzottak rendszerint a szegényebb rétegekbol kerültek ki. Miután megváltották magukat a helyi földesúrtól, manumissziót, vagyis elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy valamely más dunai kikötoig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtel-nak (magyarul ulmi skatulya) nevezett, bárkaszeru hajóikon elindultak Magyarország felé.

A megváltás vagy manumisszió összege koronként és helyenként változott, általában 1-10 rajnai forint között volt. A szegényeknek kevesebbet kellett fizetniük, a nincstelenektol sokszor csak egy imát kértek az uradalomért. A kivándorlási kedv a szegénység körében oly nagy volt, hogy egy alkalommal például Unterwachingen falu egész lakossága Magyarországra akart menni, az uraság és a pap minden gyozködése ellenére. 1712 tavaszán egyedül csak az obermarchtali uradalomból 40 csoport indult útnak. Az elbocsátást jellemzoen csak a hajadonoktól tagadták meg, de így is voltak olyanok, akik szabadságuk megváltása nélkül távoztak el. A legfobb kivándorlási központ Ulm városa volt. A többféle vidékrol származó telepesek itt gyultek össze, és itt szállhattak fel a gyakorta induló hajókra. Útlevelet kaptak, és utasítást arra vonatkozóan, hol települhetnek le az új hazában. A házassági engedéllyel nem rendelkezo fiatalokat sok esetben Ulmban adták össze. A Sankt Michael zu den Wengen templom esketési anyakönyvében nem volt ritka ez a bejegyzés: „erant itinerentes in Hungariam” – vagyis a pár útközben Magyarország felé házasodott össze.

Az út nagyjából két-három hétig tartott, és egyáltalán nem volt veszélytelen. Nem egyszer sarcot követeltek tolük, holott privilégiumaik értelmében mentesek voltak az adók és a vámok alól. Ilyenkor, a továbbhaladás érdekében mégsem tehettek mást, pénzzé kellett tegyék vagyonuk egy részét, ami a megérkezés után sokszor komoly gondokat okozott. Az utazókat járványok, betegségek is veszélyeztették.

Az ulmi skatulya nevezetesebb megállóhelyein a telepesek regisztrálása és eligazítása végett bevándorlási központokat létesítettek. A budai hegyvidékre érkezoket Pest-Budán, a Tolnába és Baranyába települoket valamint a bácskai és bánáti német telepeseket Apatinban, Baján, Dunabökényben és Újvidéken fogadták, majd a megfelelo célállomásra irányították oket. A telepesek ezután szárazföldi úton, szekereken folytatták útjukat. Megérkezésük után a telepíto földesurak gondoskodtak róluk, akik különféle kedvezményekben részesítették oket. Ez általában három év teljes és újabb három év részleges adómentességet, ingyenes házhelyet és telket valamint általában ingyenes épület- és tüzelofa biztosítást jelentett.

Az elso telepítok a budai hegyekben birtokos Csáky és Zichy családok voltak, akik nem sokkal Buda visszavívása (1686) után szétküldték toborzóbiztosaikat a német birodalom déli tartományaiba. Annak ellenére, hogy a magyar fováros felszabadulásával nem értek véget a harcok, és az ország területén még javában folyt a török elleni küzdelem, Budára és környékére alig a török elvonulása után már megérkeztek az elso német telepesek. A Csáky família pilisvörösvári birtokára már 1688-ban német családok költöztek, és a századforduló idejére németek népesítették be a Zichyek több birtokát is, köztük Budakeszit. Zichy Péter (1671-1726) 1698-tól fokozatosan, több hullámban költöztetett ide telepeseket, akiknek az új szolo telepí-tésénél 5 évi adómentességet adott. 1715-ben 19, 1720-ban már 55 sváb gazdát írtak össze a faluban. Oseink közül eloször a Hedl és a Pruckner családok költöztek Budakeszire, ok már 1701-ben feltuntek a faluban. Az 1710-es évek elején telepedett le itt a Wiemer família, és a Starz család Unterwachingenbol, míg a Czailer família 1729 táján, a Walter család pedig 1737 körül érkezett.

Zsámbék szintén a Zichyek birtoka volt. Itt a hódoltság végére már csak törökök laktak. Ide elobb 1686-ban (Zichy István hajdúi és huszárjai személyében) új magyar lakosok, majd 1712-tol Biberach környéki svábok jöttek. 1714-ben 12, 1717-ben 25 német család lakott itt, majd 1718-ban újabb 36 fo érkezett, köztük lehetett a Biberach vidékérol vagy a déli Fekete-erdobol származó Türner család is. 1723-ban további 34 sváb család, majd 1724-ben Würzburg környékérol 50 frank telepes költözött a faluba. 1725-ben 64 magyar, 81 sváb valamint 107 frank családot találunk Zsámbékon. A beköltözés ezt követoen is folyt. A Willich család ose például az 1730-as években települt ide.

A kezdeti idok telepesei igen nyomorúságos körülmények között éltek, lassan sikerült csak megélhetést teremteniük. Jó ideig kunyhókban, kalyibákban laktak, hiszen a földesúrtól kapott házhelyeken maguk kellett fölépítsék házaikat. A parlagon lévo földeket maguk kellett feltörjék. Megélhetési gondjaik miatt sokan odébbálltak, más faluba költöztek.

A szegénység mellett a járványok is sújtották a népet. A legsúlyosabb az 1738-tól 1742-ig húzódó, utolsó nagy magyarországi pestisjárvány volt, amely vidékünket 1739-ben érte el. Zsámbékon 823, Budakeszin 536 áldozata volt a fekete halálnak. Utóbbi községben a plébános is meghalt, így ott az anyakönyvi kimutatás is lezárult abban az évben. A gyilkos nyavalya a vidék népének csaknem a felét sírba döntötte. Budaörsön például olyannyira megfogyatkozott a népesség, hogy Zichy Péterné birtokos asszony kénytelen volt új telepeseket hívni a faluba. Az ekkor érkezettek közt találjuk a Mihálek család oseit is. A cseh vidékrol érkezett család két nyelvváltáson is átesett. Elobb a német környezetben elnémetesedtek, majd kései utódaik – mint látni fogjuk – magyarrá lesznek. A budaörsi telepesekrol 1864-ben az utódok úgy emlékeznek, hogy „többnyire favágó emberek” voltak.

A demográfiai katasztrófa másutt is nagy telepítési hullámot vont maga után. A járvány utáni idoben költözött Budakeszire az emerkingeni Heyberger család több tagja, továbbá ekkor jelent meg Zsámbékon az ambringeni Heinemann család és a Rieger família is. A seekirchi Maurer család ifjú sarja 1754-ben települt Budakeszire. A pestist követo telepítési szándék tehát újfent visszhangra talált a német birodalomban. Rengetegen jelentkeztek telepesnek. Mivel azonban sok kalandvágyó és dologkerülo ember is volt közöttük, az 1750-es évektol eloírtak egy összeget, amit ha az illeto nem tudott felmutatni, nem jöhetett Magyarországra.

A hétéves háború (1756-1763) után újabb, a helyzetükkel elégedetlen paraszti tömegek indultak meg a birodalomból Magyarország felé. Az 1750-es és 60-as évek állami telepítési akciói már jobb feltételeket biztosítottak a telepeseknek, mint a korábbi földesúri akciók. Vidékünkön is ebben az időben ért véget a földesúri hatalom: 1766. március 31-én a bécsi kamarai adminisztráció vette át a hatalmat. Az endermettingeni Albicker család tagjai még a Zichy-korszak végén, 1764-ben érkeztek Törökbálintra, majd 1772-ben – már kamarai telepítéssel – ugyanitt telepedett le a bajorországi Straubing környékéről származó Perl család is. Német őseink közül utoljára az emerkingeni Johann Neubrand (1751- ?) érkezett Magyarországra, aki 1773-ban Budakeszin lelt új otthonra.

3. Új hazában

A budai hegyvidék és családaink életében is új fejezet indult a falvak újratelepítésével. A különbözo falvakból származó telepesek új lakhelyükön igen hamar közösséggé kovácsolódtak össze. Hatalmas munka és tengernyi veríték lehetett a mögött, hogy falvaink aránylag rövid ido alatt talpra tudtak állni. A falvak népessége a földmuvelés mellett szolotermesztéssel is foglalkozott, ami aztán sok családnál fo foglalkozássá lépett elo.

A budai hegyvidék németsége a környék magyar, szlovák vagy szerb falvaival szemben endogám közösség volt. Szívesen házasodtak viszont a környék más németajkú falvaiba, ami jelentos népmozgást idézett elo a vidéken. A helyváltoztatást azonban nem csak a házassági, családi kapcsolatok, hanem egy-egy puszta benépesítése, esetleg új birtok vagy szolo vásárlása vagy a kedvezobb adóterhek is kiválthatták.

Családunk ősei közül is többen változtattak lakhelyet. Philipp Türner (kb.1708-1779) azért költözött el Zsámbékról, hogy előbb a baroki, majd a mányi csapszéket bérel-je, mint árendás kocsmáros. Másik zsámbéki ősünk, Matthias Willich (†1740) családja egy ideig Torbágyon élt, és a szintén zsámbéki Heinemann család tagjai is – szegénységük miatt – gyakran változtatták lakhelyüket. Mindezen nem csodálkozhatunk, ha az 1728-as összeírás Zsámbékról írt sorait olvassuk: „lakossága annyira szegény, és annyira híján van a marháknak, hogy többnyire koldulással vagy máshol végzett kézi munkával keresi kenyerét. A nép annyira csavargó természetű, hogy kb. 9 személy egész családjával munkára szétszóródott és házukat lebontották, úgyhogy visszatérésük nem remélhető…”

A jobb megélhetés reménye motiválta a budakeszi Maurer és a budaörsi Mihálek családot is, akik elhagyván lakóhelyüket, a korábban néptelen Diósd pusztára költöztek. Diósd az 1760-as években népesült a környékbeli falvakból. 1774-ben már 20 család lakta, jobbára zsellérek, akik szolomuvelésbol tartották fenn magukat. Néhány évvel a Maurer és a Mihálek család után a törökbálinti Benedikt Albicker (1746-1792) is ide költözött, miután 1770-ben egy diósdi özvegyet vett noül. Diósdi oseink életét egyre inkább a szolomuvelés és a borászat határozta meg, az 1770-es évektol Törökbálinton élo Perl család tagjai pedig iparosok voltak.

A fováros közelségének és a kedvezo gazdasági feltételeknek köszönhetoen vidékünk fokozatosan fölvirágzott. A bor mindig jól jövedelmezett, és szinte mindig jól eladható árucikk volt. A szolok munkalehetoséget adtak a lakosság szegényebb rétegeinek is. A falvakban is viszonylag magas volt az iparosok aránya, akik a városi céheken kívül is érvényesülni tudtak. Foként a német falvakat jellemezte a 18. században meginduló, és a 19. század elso felében fellendülo tejgazdaság, ami a budai és pesti piacok közelsége folytán ugyancsak jól jövedelmezett. Buda és Pest jól ismert alakjai voltak a Buda környéki sváb tejesasszonyok, a „milimárik”, akik friss tejet, tejfölt, túrót vittek a piacokra és a házakhoz.

Erre az idoszakra családaink is jobban éltek már, mint az elozo században. A Perlek iparosok voltak. Volt köztük csizmadia, varga és komuves is. A Maurer család vagyonkája a szolon és a boron alapult. A két család – amely alig száz éve élt Magyarországon – az 1840-es években újabb költözésre adta a fejét. Perl Péter (1796-1855) és Maurer János (1808-1856) kisebb birtokot vásároltak a Somogy megyei Böhönyén, amelynek „szolohegye kedves ízu vörös bort terem”. Perl Péter fia, Mátyás és Maurer János lánya, Mária már ott házasodtak össze, és az öregek hiába mentek vissza késobb a budai hegyekbe, a család újabb sarjadékai már Somogyban hajtottak ki.

Perl Mátyás (1826- ?), aki eredetileg varga mester volt, Böhönyén már vincellérként kereste a kenyerét. Vincellérnek csak a szolohöz jól érto, nagy gyakorlattal rendelkezo embert alkalmaztak a nagybirtokos gazdák. A vincellér – a többi szolomuvessel ellentétben – a bérét is szakmányban, s nem napszámban kapta.

Böhönyén következhetett be a nyelvváltás, itt ér véget a mi Buda vidéki német családunk útja. Eleink, kiszakadván a Buda környéki németajkú környezetbol, és beházasodva somogyi magyar családokba, rövidesen nyelvileg is magyarrá lettek.

Élettörténeti adatbank

1. Perl Erzsébet (1856-1888)

Perl Erzsébet a fováros szomszédságában, Diósdon született. Szülei Buda-vidéki svábok voltak, akik az anyakönyvek szerint hol Diósdon és Törökbálinton, hol pedig Böhönyén jelennek meg. Apja is és nagyszülei is borászok voltak, akik egy szolo vásárlása révén kerültek le Somogyba. A nagyszülok öregségükre visszamentek a budai hegyekbe, de Erzsébet és szülei végleg Böhönyén maradtak. Erzsébet már itt alapított családot, egy komuvesmester felesége lett, és két gyermeket szült: Máriát és Lujzát. Fölnevelni azonban nem tudta oket, mert fiatal életének betegség vetett véget.

2-3. Perl Mátyás (1826- ?) és Maurer Mária (1830-1870)

Mátyás a Buda melletti Törökbálinton töltötte gyermekkorát, de mivel apja a negyvenes években a Somogy megyei Böhönyére költözött, o már ott élte le élete nagyobb részét. Ott is házasodott, bár elso felesége, Maurer Mária szintén egy Buda környékérol Böhönyére települt sváb gazda lánya volt. A fiatal pár 1848-ban esküdött, ám az 1850-es években visszaköltöztek a budai hegyekbe. Erzsi lányuk Mária szülofalujában, Diósdon született. A keresztelési anya-könyv 1856-os bejegyzése szerint a zsellér Perl Mátyás a 118. számú diósdi házban lakik, és a varga vagy cipész mesterséget uzi.

Késobb, amikor ismét Böhönyén laknak, Mátyás már vincellérként dolgozik. Mária 22 évi házasélet után Böhönyén halt meg. Mátyás egy hónapos gyász után, 1871. februárjában veszi feleségül Vaczlavik Linát, majd miután ismét megözvegyül, 1883-ban Németh Juliannát vezeti az oltár elé. Perl Mátyás ezután eltunik a szemünk elol, nem találkozunk vele többet.

Ebben az idoben érte el hazánkat a filoxéravész, amely az ország szoloterületének két-harmadát elpusztította. Szolosgazdák és munkások ezrei váltak földönfutóvá a filoxéra miatt. Meglehet, hogy ezzel hozható kapcsolatba Mátyás eltunése a somogyi faluból.

4-5. Perl Péter (1796-1855) és Willich Anna (1795-1831)

Péter, aki sokadik gyermek volt a családban, nem folytatta apja csizmadia mesterségét. O a komuves szakmát tanulta ki. Már 19 évesen feleségül vett egy zsámbéki leányt, Willich Annát, akivel Péter falujában, Törökbálinton alapítottak családot. A Perl család szépen gyarapodott egészen 1831-ig. Azon nyáron a Felvidék felol rohamosan terjedo kolera elérte Buda környékét is, és a fiatal Anna a halálos járvány áldozata lett.

A magára maradt Péter fél évvel késobb feleségül vette a 21 éves, torbágyi Lirsch Rozá-liát. A család feje nem csak építkezéseken dolgozott, hanem borászkodott is. Buda környéke híres borvidék volt abban az idoben, és az ott lakók közül sokan foglalkoztak szolomuvelés-sel. Péter az 1840-es években Somogy megyében is vásárolt egy kisbirtokot. 1847-ben háza és 12 kapás szoloje volt Böhönyén. Vállalkozásával nem volt egyedül, több Buda vidéki sváb gazda tett így abban az idoben. A következo évben, mikor a fia, Mátyás megnosült, Péter csak a háza után adózott, 1850-ben viszont ismét volt szoloje, sot a fiának is külön háza. Perl Péter mégsem telepedett meg Somogyban. Öregségére hazaköltözött Törökbálintra.

6-7. Maurer János (1808-1856) és Mihálek Mária (1808-1881)

János foglalkozása kapás volt, azaz szolomuveléssel és bortermeléssel foglalkozott. Perl Péterrel egy idoben János is vásárolt egy darabka szolot a Somogy megyei Böhönye határában. Bár Buda környéke híresebb borvidék volt, a böhönyei birtok ígéretes befektetés-nek látszott. A Somogy vármegyei településrol már 1796-ban ezt írják: „fája, makkja, legeloje elég, réttyei jók, szolo hegye termékeny, elso Osztálybéli.”

A Maurer családnak valamivel nagyobb birtoka volt, mint a Perl családnak. 1847-ben egy házzal és 13 kapás szolovel, 1850-ben pedig már 34 kapással bírtak Böhönyén.

A gyarapodó gazdaságnál mégis erosebb volt a honvágy. János és felesége hazatértek Diósdra, pedig házuk már nem is volt régi falujukban. János subinquilinus, más házánál lakó zsellér volt a helyi halotti anyakönyv szerint.

8-9. Perl, Michael (kb.1760-1816) és Walter Katalin (1760-1811)

Michael és szülei 1772-ben kerültek Törökbálintra. A 13 éves fiú azonban egy éven belül teljesen elárvult. Atyja és anyja egymás után elhaláloztak. Nem tudjuk, ki nevelte fel, csak annyi bizonyos, hogy kitanulta a csizmadia (coturnarius) mesterséget, és családot alapított a faluban. Felesége szegény családból származott. Gyermekéveit Budakeszin töltötte, házassága révén került a közeli Törökbálintra. Hitvese, Bukovics János György hamar meghalt, s két év múlva Perl Mihályhoz ment hozzá a 22 éves özvegy.

Mihály inquilinus, azaz házas zsellér volt. Nem volt számottevo földje, hiszen iparos ember volt.

10-11. Willich, Johannes (1764-1808) és Türner, Theresia (1764-1801)

Terézia édesapjának nagyon kései gyermeke volt, amit nagyon jól szemléltet, hogy bátyja, Antal (1730-1807), aki esküvoi tanúja is volt, 34 évvel volt idosebb nála.

Miután Terézia fiatalon meghalt, 1803. november 22-én János Schauer Magdolnát vette feleségül. Öt év múlva János is meghalt.

12-13. Maurer, Peter (1769-1826) és Neubrand, Theresia (1780-1842)

A diósdi Peter Maurer 1791-ben vette feleségül a zsámbéki Theresia Kellnerint, akivel diósdon alapítottak családot. Miután az asszony 1806-ban meghalt, az özvegy Peter rövidesen újra megnosült.

A budakeszi Theresia Neubrand és testvére, Johannes (1774-1810) fél évvel édesanyjuk halála után közösen tartották meg lakodalmukat. 1806. május 18-án Theresiát és Peter Maurert, 22-én pedig Johannest és Katharina Gruberint adta össze a pap. A közeli dátumokból azt feltételezhetjük, hogy igencsak hosszú lakodalmat tartottak.

14-15. Mihálek Mihály (1777-1829) és Albecker, Theresia (1781-1860)

Mihály édesapja cseh vagy szlovák, édesanyja német származású volt. Mivel apját még gyermekkorában elvesztette, és neveloapja egy sváb férfi volt, o maga is német anyanyelvu lehetett. 22 évesen vette el a szintén árva Theresia Albeckerint, akivel Diósdon alapítottak családot.

16-17. Perl, Georg (kb.1726-1772) és Maria Anna (kb.1724-1773)

Az 1771-es lélekösszeírás még nem talált Perl portát Törökbálinton. 1772-ben viszont itt hal meg a 46 esztendos Perl György, s nem sokkal késobb özvegye is követi ot a túlvilágra. Alig érkeztek tehát új lakhelyükre, egymás után elhaláloztak. Gyermekük, a 13 éves Mihály egyedül maradt az új hazában. Egy bécsi kimutatás az 1772-ben kivándorolt német családfok közt Wolfgang Perl nevét is említi, aki Straubingban szállt hajóra.

18-19. Walter, Michael (kb.1708-1763) és Starz vagy Starcz, Maria Anna (1726-1775)

Michael Walter 1736 és 1738 közt költözött Magyarországra. A budakeszi anyakönyv 1738. március 5-én regisztrálta elso gyermeke születését. A nem sokkal ezután kitört pestis-járvány 1739. május 2-án Michael feleségét, Annát is magával ragadta. Szeptemberben vette noül Anna Meslangot. Ez a házassága nyolc évig tartott. 1748. március 15-én új asszonyát is el kellett temesse. Ezután egy nálánál sokkal fiatalabb hajadon leányt vett el.

Maria Anna Starz egy törekvo, szorgalmas gazda lánya volt. Az apja szinte a semmibol épített fel egy jól muködo gazdaságot, és még egy ideig vicebíró is volt Budakeszin. Egyetlen lánya esküvojét azonban nem érhette meg, mert 1747-ben elhalálozott. Az eladósorban lévo Maria Anna egy éven belül édesanyját is elveszítette. Az elárvult lány az egy hónapos gyász leteltével hozzáment a sokkal idosebb özvegyemberhez, Michael Walterhoz.

Az 1752-es adóösszeírás szerint a családnak mindössze két tehene és hét akó bora volt, ami a falu többi lakójához viszonyítva is nagy szegénységre utal.

Michaelnek nagyon sok gyermeke volt. Katalin lánya születésekor már idos ember volt, és három év múlva meg is halt. Ezután Maria Anna egyedül nevelte gyermekeit. Az 1771-es összeírás Franz Riß házánál – Budakeszi 97. alatt – mint özvegy koldusasszonyt találja ot.

20-21. Willich, Georg (1740-1793) és Rieger, Maria Anna (kb.1743-1830)

Georg Willich családját 1770-ben házas zsellérként említik Zsámbékon. Földje nem lévén a családfo feltehetoen iparos ember volt. Georg az uraságnak marhás robottal nem, csak kézi szolgálattal tartozott. Négy gyermekük közül a 7 éves Johannes volt a legidosebb.

22-23. Türner, Philipp (kb.1708-1779) és Heineman, Anna Mária (kb.1740- ?)

Türnerék is az elso telepesek közt lehettek, hisz’ 1719-ben Philipp Wilhelm Türner és Stefan Türner neve is megjelenik a keresztelési anyakönyvben, majd 1721-ben Johann Türner nevével is találkozunk. Közülük Stefan felcser, azaz falusi seborvos volt.

A zsámbéki pap 1730-ban adta össze az ifjú Philipp Türnert és a feltehetoen már özvegy Katharina Kochint. A család állatállománya 1735-ben 2 vonós ökörbol és 2 vonós lóból állt. Az 1739-ben pusztító nagy pestisben három gyermekük közül csak a nyolc éves Anton (1730-1807) maradt meg, a két kisebb fiú a járvány áldozatául esett. Az 1745. évi egyházi összeírás árulja el, hogy Katharina 7 évvel idosebb, mint férje, és Anton fiukon kívül egy szolgálólány is lakik a családdal.

Philipp hitvese 1760. április 29-én halt meg. Alig egy hónap múltán az ötven éves férfi Anna Maria Heineman személyében egy sokkal fiatalabb not vett feleségül. Rövidesen Barokra költöztek, ahol Philipp kocsmárosként dolgozott. Igen sok gyermekük, s még több keresztgyermekük született. 1776 körül átköltöztek Mányra.

24-25. Maurer, Matthäus (1727-1802) és Hammer, Magdalena (kb.1732-1805)

Matthäus negyedik gyermekként született egy Federsee melletti sváb parasztcsaládban. Nyolc testvére mind Seekirchben látta meg a napvilágot, egyedül ot keresztelték a szomszé-dos Alleshausenben, ahonnan édesanyja származott.

Matthäus rokona, a seekirchi Agathe Maurer (1722- ?), miután 1751-ben Emerkingen-ben Josef Grün felesége lett, Magyarországra vándorolt, és férjével Budakeszire költözött. Nem sokkal késobb Matthäus Maurer is elhagyta otthonát. 1754-ben már Ulmban találjuk, a kivándorlásra várók legfobb gyülekezo helyén. Itt vette feleségül 1754. május 12-én Magdale-na Hammert, az ulmi Wengen plébánia bejegyzése szerint „útközben Magyarország felé”.

Az ifjú ara ekkor már szíve alatt hordozta Matthäus gyermekét, ám házasságkötésüket a szigorú törvények minden bizonnyal meggátolták. A korabeli német törvények a házasság-kötést az illetékes hatóság engedélyéhez kötötték. Ha a volegény még nem volt katona, vagy a menyasszony az esküvo elott teherbe esett, akkor a házassági engedélyt rend szerint megta-gadták. Az ilyen párok csak akkor esküdhettek meg, ha eltávoznak az uradalomból. A kiván- dorlóknak Magyarországon jobbágyhelyet ígértek, és az uraság által elbocsátott fiatalokat a pap törvényesen összeadta az indulás elott. A hajóút nem lehetett könnyu az állapotos feleség számára, aki szeptemberben már Budakeszin szülte meg gyermekét.

A család az 1760-as években Budakeszirol a közeli Diósdra költözött. Diósd kezdetben Érd, 1772-tol pedig Nagytétény leányegyháza volt. Gyermekeiket tehát eleinte az érdi, késobb a nagytétényi plébános keresztelte meg. Az 1771. évi lélekösszeírás Diósd 2. számú házában találja a Maurer családot. Öt gyermekük van, Peter közülük a legkisebb.

26-27. Neubrand, Johannes (1751- ?) és Heyberger, Barbara (1751-1805)

Jonann még csak két esztendos volt, amikor két idosebb bátyja, a takácslegény Andreas (1726- ?) valamint Hans Georg (1721- ?) – nem sokkal apjuk halála után – elhagyták szülofalu-jukat, a felsosvábföldi Emerkingent, és az elzászi Trubenbe költöztek. A kisebb gyerekek az édesanyjukkal maradtak, aki egy hónap múlva, 1753. novemberben újra férjhez ment. Miután alig fél év elmúltával o is megboldogult, és a gyerekek neveloapja ezután újra megnosült, Jo-hannest és testvéreit mostoha szülok nevelték tovább. 1755-1773 között összesen 11 új gyer-mek született a családba – a családfo Michael Schrodi második és harmadik feleségétol.

Johannes a nélkülözés és a biztos szegénység helyett jobbnak látta, ha idegenben próbál szerencsét. 1773 tavaszán több helybeli fiatallal együtt búcsút intett szülofalujának, és kiván-dorolt Magyarországra. Fivére, Jakob (1749-1801) Emerkingenben maradt, míg novére, Anna Maria 1774 oszén szintén Magyarországra távozott.

Nem Johannes volt az elso, aki így döntött. Az elozo években, évtizedekben számos emerkingeni fiatal hagyta el szüloföldjét a magyar toborzóbiztosok hívására. Sokan közülük a Zichy család budakeszi birtokára költöztek. Ide került Johannes is, aki 1773. május 13-án már volegényként lépett be a budakeszi templom kapuján. Menyasszonya bár budakeszi születésu volt, szintén emerkingeni családból származott. Barbara Heybergernek még a szülei költöztek Budakeszire a felsosvábföldi falucskából. Neubrandok is laktak itt már Johann érkezése elott. 1749-ben költözött Budakeszire a szintén emerkingeni Jakob Neubrand (1724-1777) és 1736-ban jött ide lakni az uttenweileri születésu Gabriel Neubrand is.

Bár gyermekeiket együtt nevelték fel, esküvojüket csak Johannes érhette meg. Miután Barbara 1805 karácsonya elott örök nyugalomra tért, a család gyászos szentestét tartott. 1806. májusában Theresia (1780-1842) nevu leányuk és Johannes (1774-1810) nevu fiuk is megházasodott, majd augusztus 31-én az özvegy Johannes – az 51 esztendos Thresia Fininnel az oldalán – maga is oltár elé állt.

28-29. Mihálek János (1748-1781) és Zeller vagy Czeller, Eva (1749-1807)

János cseh vagy szlovák szülok gyermekeként született egy javarészt németlakta faluban, Budaör-sön. Miután édesanyját 6 éves korában elveszítette, édesapja és mostohaanyja a közeli Diósd-ra költöztek. János itt házasodott meg 1766-ban: alig volt 18 éves, mikor egy érdi sváb leányt vett feleségül. A menyasszony, Eva Czeller 5 testvérével egy németek, magyarok és szerbek által lakott vegyes faluban, Érden nott fel.

János és Eva Diósdon, a volegény falujában alapított családot. Tizenöt évi házasság után János meghalt. A magára maradt asszony másfél évi özvegység után újból megesküdött: egy Paul Fink (kb.1737-1799) nevu emberhez ment feleségül. Ez az ember nevelte föl az akkor alig négy éves Mihálek Mihályt is.

30-31. Albicker vagy Albecker, Benedikt (1746-1792) és Pruckner, Maria (1741-1808)

Benedikt idos szülok gyermekeként született az Untermettingenhez tartozó Löhningen falucskában, a Fekete-erdoben. Bár Benedikt családja Endermettingenben élt, anyai nagyanyja révén löhningeni rokonai is voltak. Benedikt még kisgyermek volt, mikor két novére, Anna és Katharina Magyarországra költözött, s miután 1760-ban atyjuk vagyonát elárverezték, fivéreivel 1764-ben o is elhagyta a családi fészket. 1764. március 20-án az ulmi Wengen plébánia bejegyzése szerint Josef Albicker (1724-1768) „útközben Magyarország felé” vett feleségül egy Rottweil környéki lányt – minden bizonnyal nem sokkal a hajóindulás elott. Vele utazott Magyarországra két öccse is: Urban (1738- ?), aki az esküvon tanúként muködött közre és az alig 18 éves Benedikt. Budáig hajóztak, majd a magyar fovároshoz közeli Törökbálinton kaptak házhelyet leendo otthonuk felépítéséhez. Júliusban a negyedik fivér, Thomas (1736- ?) is követte oket, s szintén Buda mellett, Zsámbékon telepedett meg, ahol Katharina novérük élt.

Josef korán meghalt, Urban pedig rövidesen Budaörsre került. Benediktrol, aki továbbra is Törökbálinton maradt, bizonyára azért nem szól az 1769-es összeírás, mert ebben az idoben tölthette katonaéveit. 1770. januárjában aztán mint törökbálinti lakost vezetik be az érdi (diósdi) esketési anyakönyvbe.

A menyasszony a budakeszi kovács lánya, Maria Pruckner volt, aki 28 éves kora ellené-re már második férjét gyászolta. Még 1759-ben ment feleségül Matthäus Straubhoz (†1761), akivel Diósdra költöztek. Édesanyját és elso férjét ekkortájt veszítette el, röviddel egymás után. 1762-ben a diósdi Nikolaus Dörfflinger (†1769) felesége lett, akit szintén fiatalon ragadott el a halál. Benedikt ezután vette noül a fiatal özvegyet, akinek 4 gyermeke volt: a legidosebb 11, a legfiatalabb 2 esztendos. A család Diósdon élt, ugyanis Benedikt költözött – a valószínuleg módosabb – Maria házába.

A család eredeti neve a foként felsosvábföldi eredetu lakosság ajkán hamar Altpeckerre, Alpökerre, Alwekerre illetve Albeckerre változott.

38-39. Storz vagy Starz, Andreas (1685-1747) és Wiener vagy Wiemer, Maria (kb.1690-1748)

Andreas a felsosvábföldi Unterwachingenben látta meg a napvilágot, egy sokgyermekes család negyedik gyermekeként. Miután mindhárom novére meghalt, o lett a legidosebb testvér. 12 éves volt, mikor édesanyja is elhunyt, és 27 éves, amikor neveloanyjával, édesapjával és 7 testvérével Magyarországra költöztek.

Andreas és Maria 1714. január 21-én Budakeszin kötöttek házasságot. Maria születési helyét nem ismerjük. Édesapja talán az a Georg Wiemer (Wiener) lehetett, aki 1715. január 23-án mint özvegyember, szintén Budakeszin házasodott, és tanúja Andreas apja, az öreg Markus Starz volt.

Az 1716-os adóösszeírás szerint Andreasnak és Mariának mindössze egy fejos tehene volt, míg 1720-ban kicsiny, alig két méro földjüket említik. 1725-ben már három méro búzát adó földjükrol és két lovukról esik említés. 1728-ra Andreas 1 telekre gyarapította jobbágygazdaságát. Ekkor már 7 méro búzát adó szántófölddel és fél szekér réttel valamint egy kapa régi és fél kapa új telepítésu szolovel rendelkezett. 1735/36-ban o volt a budakeszi vicebíró. Andreas, mint a legidosebb fiú, házasságkötése óta önállóan gazdálkodott, míg testvérei a szü-loi portán maradtak. Édeasnyjuk halála után 1728-ban Johann (1700- ?), majd 1745-ben Josef (1704-1749) volt a családfo az Andreassal szomszédos portán. Mint legidosebb fiú, Andreas más kiváltságokat is élvezett. Markus fiai közül egyedül ot említik 1742/44-ben unokatestvé-rük, a bischmannshauseni tiszti szolga, Konrad Storz örökösei között. Andreas ekkor 75 rajnai forintot örökölt.

Az 1745-ös lélekösszeírás 3 személyt említ Andreas Starz házában. A családfo kevésssel ezután meghalt. Az 1747-es összeírás az özvegy Mariát és eladósorban lévo Anna Maria nevu leányát már Jakob Wekermann házában találja meg, mint zselléreket.

A család neve a Magyarországra költözés után az iratokban Storzról Starzra változott.

40-41. Willich, Matthias (kb.1710-1740) és Schmidt, Maria

1738-ban kötöttek házasságot Zsámbékon, s jelenlétüket az 1739-ben pusztító pestis idején készült összeírás is tanúsítja. A fekete halál 823 áldozatot követelt Zsámbéktól. Egy ekkora falu népességéhez mérve ez kegyetlenül nagy szám, s ha végignézzük az anyakönyvben található portaösszeírást, bizony nem volt olyan család, amelyet megkímélt volna az arató kaszás. A halottakat nem is írták fel név szerint, hanem felsorolták a falu összes házát a tulajdonos családfo nevével, és a – vir (férj), uxor (feleség), juvenis mares (fiatalember), adulti famina (fiatalasszony) és impub (gyermek) – rubrikákra osztott táblázatban csupán számok jelezték a holtakat. Ott találjuk a listán Matthias Willich házát is, ahonnan egy felnott férfit vitt el a pestisjárvány. Nevükkel egyszer még találkozunk, amikor 1740. október 10-én ikreik születnek. Azonban nem Zsámbékon, hanem Kistorbágyon (Biatorbágy) keresztelték meg a két kicsit.

42-43. Rieger, Martin (+1758) és Elisabeth (+1773)

1747 és 1750 közt költöztek Zsámbékra, ismeretlen helyrol. Ekkortájt érkezett más családok származási helyei alapján gyanítható, hogy a Fekete-erdobol jöttek. Az 1752-es összeírás szerint nincstelen zsellér család.

46-47. Heineman, Josef (1705-1775) és Biechenberger, Anna (1712- ?)

Josef ambringeni, Anna hauseni szükletésu volt. Ambringenben alapítottak családot. 1732 és 1746 között 9 gyermekük született. Ezután köültöztek zsámbékra, ahol elsoként 1751-ben bukkannak fel, a keresztelési anyakönyvben. Más házánál lakó zsellérek voltak, szegénységüket jellemzi, hogy Josef a halotti anyakönyv koldulásból élt.

48-49. Maurer, Philipp (1699-1761) és Heckenberger vagy Heggenberger, Anna (1696-1777)

Philipp a Federsee melletti Seekirchben született, idos szüleinek legkisebb, tizenkettedik gyermekeként. Miután édesapja 1722. decemberében meghalt, az egy hónap gyász letelte után Philipp megházasodott. Menyasszonya, Anna a szomszéd faluból, Alleshausenbol származott. Majdnem három évvel idosebb volt, mint Philipp. O is késoi gyerek volt, és árva a menyegzo idején. Seekirchben alapítottak családot. Tíz gyermekük közül öt érte meg a felnottkort. 1750 körül átköltöztek Alleshausenbe, ott töltötték el életük hátralevo részét.

52-53. Neubrand, Joachim (1696-1753) és Hauler, Anna Maria (1721-1754)

Joachim egy ácsmester fiaként született a felsosvábföldi Emerkingenben, s ott vette noül 1719-ben Maria Magdalena Pfeifferint (†1737). Több gyermekük született, Magdalena 1724-ben és 1734-ben egy-egy ikerpárt is világra hozott. Elso felesége korai halála után Joachim 1738-ban – Anna Maria Hauler személyében – egy igen fiatal leányzót vett feleségül, aki szintén egy ács-mester árvája volt. Házasságuk 15 esztendeig tartott. 1753-ban – Joachim halálával – családi tragédiák sorozata vette kezdetét.

A Joachim Neubrand elso házaságából született két idosebb fiú, a takácslegény Andreas (1726- ?) és bátyja, Hans Georg Neubrand (1721- ?) még 1753 oszén, nem sokkal apjuk halála után elhagyták szülofalujukat, és az elzászi Trubenbe (Trolben) költöztek. Két öccsük, Jakob (1749-1801) és Johannes (1751- ?) ekkor még kisgyermekek voltak. Édesanyjuk, Anna Maria még 1753. november 26-án feleségül ment az ifjú Michael Schrodihoz, ám alig fél év elmúltával maga is jobb létre szenderült.

Az özvegy Schrodi 1754. május 5-én elvette Elisabetha Neubrandot, aki 1762-ben bekövetkezett haláláig 5 gyermeket hozott a világra. Michael ezután Franziska Stimmert vette el 1763 tavaszán, akitol 1773-ig további 6 gyermeke született. A népes – és sok szerencsétlenség sújtotta – családban felnott árvák egyike, Johannes Neubrand 1773-ban a kivándorlás mellett döntött: késobb Magyarországon alapított családot. Fivére, Jakob Emerkingenben nosült meg, és kocsis lett belole.

54-55. Heyberger, Matthäus (1720-1784) és Moll, Julianna (1717-1773)

Az emerkingeni Matthäus Heyberger tíz évesen édesapját, tizenhat évesen édesanyját is elveszítette. Négy évvel késobb, 1741-ben Matthäus bátyja, Johannes (1718- ?) a feleségével, Mariával és másik két újdonsült házaspárral együtt Magyarországra települt. Johannes Heyberger és Maria Mayerhauser gyermekét 1743-ban már Budakeszin tartották keresztvíz alá.

Matthäus egy szomszéd falubeli, unterwachingeni lánynak, Julianna Mollnak udvarolt. Julianna bátyja, Martin Moll és Hans Heyberger 1741-ben egy napon házasodtak, és mindkét pár Magyarországra, Budakeszire emigrált. Julianna és Matthäus sorsa sokban közös volt. A lány is korán elveszítette édeanyját, édesapja pedig 1745-ben halt meg, nem sokkal azután, hogy Julianna teherbe esett. Mindketten árvák voltak tehát, amikor 1746 tavaszán örök huséget esküdtek egymásnak. A 18. századi német gyakorlatot ismerve azt is bizonyosra vehetjük, hogy az uradalom a teherbe esés miatt megtagadta tolük a házassági engedélyt. Matthäus és Julianna úgy döntöttek, hogy testvéreik után mennek Magyarországra. Miután az uraság elbocsátotta oket, megesküdtek, és néhány napon belül elhagyták oseik földjét.

Gyermeküket, Cäciliát 1746. július 13-án már Budakeszin keresztelték meg. Matthäus és Julianna kezdetben Hans Heyberger házában zsellérként lakott. Hans 1750-ben megözvegyült, majd feleségül vette Maria Rechsteint. 1757. május 30-án második felesége rokonainak ügyében mint pénzküldönc, hazalátogatott Emerkingenbe. A Budakeszire szakadt svábföldi családoknak egy ideig volt némi kapcsolatuk a szülofölddel, de ez az elso generáció kihalásával úgy tunik, megszakadt.

1768-ban a család 3 pozsonyi méro jobbágyhellyel rendelkezett, ezen kívül földjük nem volt, csak egy bérlemény. A családfo évi 18 nap kézi robottal szolgált az uraságnak. 1769-ben az egyházi összeírás Philipp, Anna Maria és Barbara személyében három – 20 év körüli – gyermeket említ a már korosodó Matthäus és Julianna Heyberger családjában.

56-57. Mihálek Márton (kb.1710-1768 után) és N. Éva (kb.1715-1753)

A Mihálek család az 1739-es pestisjárvány után költözött Budaörsre mintegy 50 más családdal együtt. A földesúr, Zichy Péter özvegye azért hívta Budaörsre a telepeseket, mert a pestis olyan nagy pusztítást végzett a faluban, hogy nem volt ki megmuvelje a földeket.

Mihálek Mártont láthatóan szoros kapcsolat fuzte Paulicsek Mártonhoz, aki elso három gyermekének a keresztapja volt. A Paulicsek család jelenlétét 1740-tol datáljuk Budaörsön. A két család feltehetoen már a Budaörsre költözés elott ismerte egymást, és együtt települtek ide a Zichyek Trencsén megyei uradalmából.

Budaörsön 1742-ben anyakönyvezték Márton és Éva elso gyermekét, s 1753-ig több keresztelot is tartott a család. Ekkor azonban tragikus esemény történt. Éva sokadik gyermekét csak a saját élete árán tudta világra hozni. A hirtelen megözvegyült apának feleségre, a gyerekeknek pedig – foleg a kicsinek – anyára volt szüksége. Márton az új asszonyt hamar meg is találta a szintén özvegy Maria Mayer személyében, akivel szinte azonnal (két hét múlva) meg is esküdtek. A család szegénységét jól érzékelteti, hogy a fiatalon elhunyt Éva asszonyt a pap ingyen temette el. Ugyanígy lett aztán a kis csecsemovel is, aki három hónapos korában szintén a másvilágra távozott. A család ezután Diósdra költözött. Az öreg Márton miután második feleségét is elvesztette, 1768-ban harmadjára is megházasodott. Mártonnak az elso feleségétol egy fia maradt: János, aki szintén Diósdon alapított családot.

58-59. Zeller vagy Czeller, Georg (kb.1712-1761) és Zailler, Maria (kb.1717-1790)

Az 1757. évi érdi összeírás szerint Georg Czellar családja összesen nyolc fot számlált, tehát a szülokön kívül 6 gyermek is volt a családban. Érden éltek, egy olyan faluban, ahol a lakosságnak csak egy része volt német. Rajtuk és a kis számú magyarságon kívül jelentos szerb népességet is találunk itt a 18. században. Georg már nem érhette meg leánya esküvojét, aki aztán a szomszédos Diósdra került.

Férje halála után az özvegy Maria Johannes Jess /Johann Jécz/ (kb.1721-1784) felesége lett. Az 1768. évi úrbéri összeírás Johann Jesst házas zsellérként említi, aki esztendonként 18 nap kézi robottal tartozik az uraságnak.

60-61. Albicker, Martin (1695-1772) és Vogelbacher, Maria (1705-1778)

Martin a Fekete-erdoben született, egy Endermettingen nevu hegyi falucskában. Elso felesége, Maria Grieser fiatalon meghalt, nem sokkal Josef fiuk születése – 1724 – után. A megözvegyült Martin a szintén helybeli Maria Vogelbachert vette noül, akitol 1730-tól több gyermeke született.

A család szegény sorsát jelzi, hogy a 18. század egyre erosödo kivándorlási hullámaival többen Magyarországra költöztek. Elsonek Bernhard Albicker (†1743) vándorolt ki 1737-ben, és családjával a Budához közeli Kistorbágyra települt. 1738-ban Johann Georg Albicker (1696-1759) is követte ot. Fia, Hans 1745-ben Budakeszin házasodott, majd Törökbá-lintra költözött, míg az öreg Hans Georg Nagykovácsiban töltötte öreg napjait. Martin 1746-ban és 1748-ban emigráló lányai – Katharina és Anna – valamint az 1754-ben kivándorló másik Katharina szintén a budai hegyekben találtak otthonra.

1760-ban Martin Albicker vagyonát elárverezték. Néhány évvel késobb a koldusbotra jutott családfo fiai – Josef (1724), Thomas (1736), Urban (1738), Martin (1740) és Benedikt (1746) – Magyarországra vándoroltak.

62-63. Pruckner, Josef (kb.1690-1754) és Hödl vagy Hedl, Eva (kb.1702-1760)

Josef feltehetoen annak a Michael Prucknernek a fia volt, akit egy 1701-es összeírás említ Budakeszin. Michael, akinek ekkor 3 tehene volt, Budakeszi elso lakói közé tartozott. 1715-ben, mikor már Lorenz Pruckner a családfo, 5 méro gabonát termo földje, két szekérre való rétje és egy akó bort termo szoloje van a családnak. A 31 esztendos Josef 1721-ben már a helység kovácsa. Ebben az évben veszi noül Eva Hedlint, egy helybeli földmuves leányát.

1728-ban Josefet negyedtelkes, szabad költözködésu jobbágynak tüntetik föl, 7 méro tartozékfölddel, fél szekér réttel és egy kapa újültetésu szolovel. Az 1728-as összeírás szerint egy tehene és egy lova valamint egy méro búzája, s hat akó bora volt. Josef Pruckner kovácsmestert 1747-ben feleségével, a 2 fiukkal és 4 leányukkal írták össze.

76-77. Storz vagy Starz, Markus (kb.1655-1715) és Volz vagy Faltz, Anna (1658-1699)

Markusnak és Mariának elso gyermeke 1680-ban Bischmannshausenben, a többiek 1682-tol Unterwachingenben születtek. 1699. júniusában, két héttel Katharina nevu gyermekük születése után Maria nem tudott felépülni, és a gyermekágyban kilehelte lelkét.

Az özvegy Markus augusztus 9-én feleségül vett egy Barbara Rieger nevu unterwachin-geni hajadont, ám az esküvo elott két nappal a kis Katharina is meghalt. Barbara a következo években több gyermeket szült Markusnak. 1712 tavaszán, két héttel Sauggartban élo testvére, Hans Michael Storz után, Markus is Magyarországra költözött a családjával. Markus, Barbara és a 8 gyermek Budakeszin telepedtek meg. Itt Markus legidosebb fia, Andreas hamarosan házasságot kötött, Markus pedig másfél évre rá meghalt. Barbarát, az özvegyét egy 1716-os összeírás mint egy tehén, két ló és 4 méro árpaföld tulajdonosát említi, míg 1720-ban 9 méro szántóföldet vettek számba nála. 1725-ben még Barbara, 1728-ban már a fia a család feje.

92-93. Heinemann, Hans Georg (1676- ?) és Barth, Maria (1674- ?))

Ambringeni család, Freiburg szomszédságában.

94-95. Biechenberger, Michael (+1721) és Alber, Katharina (+1744)

A Feldkirch melletti Hausenben éltek.

96-97. Maurer, Josef (kb.1642-1722) és Stuber, Anna Barbara (kb.1660- ?)

Josef a Federsee melletti Seekirchben született, míg Barbara vélhetoen valamelyik közeli községben. Az asszony 1681 és 1699 között összesen 12 gyermeknek adott életet. Közülük hatan haltak meg gyermekkorukban.

98-99. Heckenberger vagy Heggenberger, Georg (kb.1648-1718) és Koch, Barbara (1667- ?)

Georg Alleshausenben született, és ott is alapított családot. Elso feleségét, Anna Mariát 1671-ben vette el. Egy lányuk született. Miután az asszony meghalt, Georg egy betzenweileri hajadont vett feleségül, Barbara Kochint. Elso gyermekük 1688 februárjában Betzenweilerben született, 7 hónapra az esküvo után. Klemens fiuk 1690-ben még itt, a többi gyermekük 1693-tól már Alleshausenben látta meg a napvilágot – összesen 14 közös gyermekük volt. Barbara 2 bátyja, Hans és Menrad egészen korán, már 1694-ben Magyarországra mentek lakni.

104-105. Neubrand, Jakob (kb.1630-35 – 1715) és Heim, Anna (kb.1660- ?)

Jakob ácsmester volt Emerkingenben. Nem tudjuk, mikor és hol vette el Annát, akitol 3 gyermeke született 1688 és 1696 között. Mivel Jakob keresztelési bejegyzését nem tartalmazza az unterwachingeni plébánia 1637-ben felfektetett anyakönyve, nagy valószínuség szerint még 1637 elott született. Az is valószínusítheto, hogy Anna Heim nem az elso felesége volt.

106-107. Hauler, Christoph (1695-1727) és Traub, Franziska (1692- ?)

Christoph, az emerkingeni öreg ácsmester fia a család hetedik gyermekeként látta meg a napvilágot. 25 évesen vette feleségül a gyermekkora óta árva Franziska Traubint, akit a közeli Oberwachingenbol hozott az emerkingeni Hauler portára. A menyasszony az esküvo idején már hat hónapja a szíve alatt hordta Christoph gyermekét, akit három hónappal késobb, 1719. májusában a világra is hozott. Az elsoszülött fiút további gyermekek követték. Christoph ácsként kereste meg a napi betevot, követve édesapja mesterségét. Az 1727. júliusában született gyermeküket Christoph már nem láthatta meg. A családfo korai halála után Franziskáról sem hallunk többé.

110-111. Heyberger, Michael (1683-1731) és Neubrand, Eva (1691-1737)

Az emerkingeni Michael Heyberger meglehetosen késon, 32 évesen nosült meg. 1715-ben vette el falubelijét, Eva Neubrandint. A késoi házasság oka gyaníthatóan a hosszú katonai szolgálat volt. A német ifjakat akár egy évtizedre is elvihették katonának, s mint tudjuk, a spanyol örökösödési háború éppen 1714-ben ért véget.

Eva – akinek egy Adam nevu ikertestvére is volt – már három éves kora óta árva, míg a volegény, Michael apja két évvel az esküvo elott halt meg. Az ifjú pár mézeshetei sem telhettek teljes boldogságban, ugyanis két héttel a szertartás után Michael édesanyja meghalt.

Eva és Michael nem nevelhették fel gyermekeiket. Korai haláluk megakadályozta oket ebben. Eva halála után néhány évvel – szegénységük miatt – fiaik Magyarországra költöztek.

112-113. Moll, Johannes (1683-1745) és Glück, Gertrudis (kb.1686-1733)

Az unterwachingeni Johannes Moll 1707-ben vette feleségül a reutlingendorfi Gertrud Glückint. Johannes falujában alapítottak családot. Szegény család voltak, amit az is bizonyít, hogy gyermeik közül 1740 után ketten is Magyarországra emigráltak.

Johannes, miután megözvegyült, 1733. november 15-én – a kircheni Johanna Ziegler személyében – egy hajadon lányt vett feleségül.

120-121. Albicker, Hans Georg (kb.1665-1750) és Mayer, Ursula (kb.1668-1744)

Az Albicker család egykori ose Svájcból költözött a Fekete-erdo déli szegletében fekvo hegyi falucskába, Endermettingenbe. A költözés idopontját nem ismerjük, de a 17. század közepén nagyobb arányú svájci betelepülésrol tudunk a térségben. Hans Georg Albicker annak a Bernhard Albickernek a fia lehetett, akinek három fia is az 1690-es években kötött házasságot. Hans Georg még a helyi anyakönyv felfektetése elott, 1687 körül vette feleségül Ursula Mayert.

122-123. Vogelbacher, Hans Georg (kb.1670- ?) és Lüber, Katharina (kb.1675- ?)

Az endermettingeni Hans Georg Vogelbacher, Kaspar Vogelbacher fia 1695. novemberében – éppen késobbi vejének születése napján – ülte lakodalmát. Menyasszonya, Katharina Lüber a szomszédos Löhningenben nott fel. Törvénytelen gyerek volt, leányanyától született. Az ifjú pár Endermettingenben alapított családot. 1708-ban találkozunk velük utoljára, sokadik gyermekük kereszteloje alkalmával.

126-127. Hödl vagy Hedl, Thomas (kb.1670- ?) és N. Maria (kb.1672-1746)

A Hedl család az újratelepült Budakeszi elso lakóinak egyike volt. Származási helyüket nem ismerjük, de a többi budakeszihez hasonlóan gyaníthatóan ok is Biberach környékérol érkeztek. Eloször az 1701-es budakeszi összeírásban szerepelnek, amely 4 lovat és 2 tehenet említ Thomaséknál. 1703. októberében már a keresztelési anyakönyvben is szerepelnek. 1717-ben 26 családfo lakott Budakeszin. Közülük Thomas Hedl két fejos tehén, két ló és hét méro árpa tulajdonosa volt. Földje nagysága 1715-ben 4 és 1, 1720-ban 10 pozsonyi köböl, emellett 1715-ben 2 kaszáló rétet valamint 2 és 1 kapa szolot is említettek nála.

Az 1728-as összeírás fél telekkel és 14 méro tartozékfölddel, egy szekér réttel, két kapás saját és 1 kapa új, még adómentes szolovel vette számba a családot. Utoljára az 1735/36. évi összeírás említi oket. Ekkor búzát és zabot is termesztettek, méhészkedtek és borászkodtak is. Egy lovuk és két tehenük volt. Egyik gyermekük, Philipp (kb.1711-1756) Óbudára kötözött, ahol szekrénykészítoként dolgozott. Az idos Maria nála lehetett látogatóban, amikor ott érte a halál.

152-153. Storz, Hans és Strohberger, Anna

Hans Storz Schemmerbergbol származott Anna szülofalujába, Bischmannshausenbe. Itt alapítottak családot.

154-155. Volz vagy Foltz, Nikolaus (kb.1620-30 – ?) és Hoffer, Agatha

184-185. Heinemann, Fridolin (1647-1698) és Zimmermann, Maria

Fridolin vagy Friedrich a Fekete-erdei Ehrenstettenbol, Maria a szomszédos Ambringenbol származott. Házasságkötésük után a menyasszony falujában alapítottak családot. M?aria korán meghalt. Fridolin ezután Maria Friedrichet vette el, majd miután ismét megözvegyült, Maria Müllerrel állt az oltár elé.

186-187. Barth, Michael és Bohr, Anna

188-189. Biechenberger, Johannes és Sigler, Maria

198-199. Koch, Georg (kb.1630-1694) és Baich vagy Baisch, Anna (kb.1635-1693)

Betzenweilerben, Anna falujában alapítottak családot 1655-ben. Georg, aki Peter Koch fia volt, Moosburgból származott ide. Három fiuk és két leányuk született, akik közül Johann (1655- ?), aki tehénpásztor volt, és Menrad (1658- ?) 1694-ben Magyarországra költöztek.

212-213. Hauler, Kaspar (kb.1635-1731) és Hocheisen, Katharina (kb.1655- ?)

Kaspar és Katharina elso gyermekét 1680-ban, a legkisebbet 1695-ben kereszelték meg Emerkingenben. Kaspar, ahogyan testvére, Michael (kb.1640-1707) is, ácsmester volt, és fia is ezt a hagyományt követte. Kaspart a halotti anyakönyv 96 évesnek mondja.

214-215. Traub, Konrad (1658-1693) és Sautter, Maria (kb.1659-1711)

Az oberwachingeni bíró fia, Konrad Traub 28 éves korában vette feleségül falubelijét, a hajadon Maria Sautterint. Konrad tragikusan fiatalon meghalt, és 8 évre rá Maria is követte ot.

220-221. Heyberger, Johannes (kb.1640-1713) és Hönn vagy Henn, Katharina (kb.1643-1715)

Johann és Katharina 1666 körül kötöttek házasságot. Elso fiukat, Andreast 1667. márciusában keresztelték meg Emerkingenben. Ot további négy fiú és egy leánygyermek követte. A legkisebb közülük az 1683-ban szletett Michael volt.

222-223. Neubrand, Christoph (1658-1694) és Damm, Maria (1661-1712)

Az emerkingeni Christoph Neubrand a helybeli serfozo mester lányát, Maria Dammint vette feleségül. 7 gyermekük közül az elsot 1681. április 13-án keresztelték. 1691-ben ikreik is születtek, és 1693. február 16-án született a legkisebb fiuk.

Maria ebben az idoben veszítette el anyját és apját is, és apósa – vagyis Christoph apja – is alig két éve halt meg. Gyászát tetézte, hogy egy évvel a legkisebb fiuk születése után maga Christoph is meghalt. A teljesen magára maradt Maria 1694. augusztus 1-én hozzáment egy stetteni emberhez, Martin Stor…déhoz.

224-225. Moll, Martin (+1716) és Sautter, Anna (+1711)

Martin és Anna nem tudjuk, honnan – feltehetoen az obermarchtali uradalom valamely másik falvából – költözött Unterwachingenbe. Elso gyermekük születését az unterwachingeni anyakönyv 1683-ban regisztrálta.

368-369. Heinemann, Johannes (kb.1610-20 – 1692) és Metzger, Margerethe (+1649)

Feltehetoen Svájcból települtek át Freiburg környékére, Ehrenstettenbe. Két fiukról tudunk, Fridolinról és Johann Jakobról.

428-429. Traub, Sebastian (kb.1615-1676) és Munding, Christina (kb.1620-1693)

Sebastian Oberwachingenben alapított családot Paul Munding leányával, Christinával. 6 gyermekükrol tudunk, akik közül az elsot 1644-ben, az utolsót 1658-ban keresztelték meg. Az öreg Sebastian a halotti anyakönyv szerint scultetus, azaz Schultheiß, soltész, falusbíró volt.

444-445. Neubrand, Konrad (kb.1625-1691) és Mayer, Katharina (kb.1630-1672)

Konrad és Katharina 1649 körül kötöttek házasságot, ezután Emerkingenben alapítottak családot. Elso gyermeküket 1650 májusában keresztelték meg. Katharina 5 gyermeket szült, a legkisebb 1672 februárjában látta meg a napvilágot. Katharina röviddel a gyermek születése után meghalt. Az özvegy Konrad ezután egy Agnes nevu not vett feleségül, akitol további 6 gyermeke született.

446-447. Damm, Jakob (kb.1630-1692) és Geiger, Maria (kb.1637-1688)

Az emerkingeni serfozonek és feleségének, Mariának elso gyermeke 1657. januárjában született, akit 1680-ig további hét kisded követett. Jakob Damm volt a keresztapja Christoph Neubrand (Jakob Damm késobbi veje) hat féltestvérének is.

LEVÉLTÁRI FORRÁSOK:

FML Fejér Megyei Levéltár, Székesfehérvár

IV. A. 9. a. Conscriptiones

MOL Magyar Országos Levéltár, Budapest

Mikrofilmtár C. 59. Úrbéri tabellák (4147, 4149, 4176, 4177. doboz)

Mikrofilmtár E. 158. Rovásadó-jegyzékek (dicalis összeírások)

Mikrofilmtár N. 78-79. Regnicolaris lt. Archivum Regni. Lad. HH (1715, 1720)

Mikrofilmtár A. Egyházi anyakönyvek.

P. 707. Zichy család levéltára

OSZK Országos Széchényi Könyvtár, Budapest

Kézirattár FM / 1. 3814 / A. Pesty Frigyes kéziratos helyiségnévtára 1864.

PML Pest Megyei Levéltár, Budapest

IV. 1. h. Úrbéri iratok (Acta urbarialia antiqua)

PML Pest Megyei Levéltár, Budapest

IV. 1. h. Úrbéri iratok (Acta urbarialia antiqua)

IV. 23. A. 1-2. CP I-III. Adószedoi összeírások, kárösszeírások.

SML Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár

Összeírások. Népszámlálási iratok 1868/70. Böhönye.

IV. A. 1. h. Conscriptiones

IV. 411. C. Községbírói számadások 1847-1865.

101 / C. Nemzetorségi és honvédállítási lajstromok 1848-1849.

Mikrofilmtár I / 8-1-2. Visitationis Canonicae. Kaposvár, Següsd. 1748-1749.

IV. A. 1. g. Úrbéri ügyek iratai (Urbarialia) 1741-1853.

Állami és egyházi anyakönyvek.

SZPL Székesfehérvári Püspöki Levéltár

N. 117. A. Conscriptiones Animarum Districtus Ráckeviensis, Budensis 1745-1771.

VÉL Veszprémi Érseki és Fokáptalani Levéltár

A. 8. 3. Visitatio Canonica Districtus Albensis 1747.

A. 8. 4. Visitatio Canonica Districtus Budensis 1747.

A. 8. 6. Visitatio Canonica Districtus Veszprimiensis 1747.

A. 8. 16. Visitatio Canonica Districtus Csurgóiensis 1815.

A. 14. 14. Conscriptio Animarum Districtus Següsdiensis 1771.

KÖNYVÉSZET:

ÁCS ZOLTÁN: A harmadik honalapítás. Bp., 1987.

ÁGOSTON GÁBOR: Demográfiai és etnikai viszonyok a 16. századi Magyarországon. In: Font Márta (szerk.): A Kárpát-medence etnikai és demográfiai viszonyai a honfoglalástól a török kiuzéséig. JPTE Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék. Pécs, 1998. p. 47-62.

ANDORKA RUDOLF: A társadalmi mobilitás családi élettörténetek tükrében. Statisztikai Szemle, 1991/12. p. 957-974.

BAÁN KÁLMÁN: A polgári genealógia kutatási területe és módszere. Magyar Családtörténeti Szemle 1937. p. 1-4.

BAHLOW, HANS: Deutsches Namenlexikon. Familien- und Vornamen nach Ursprung und Sinn erklärt. München, 1967.

BENDA GYULA: A polgárosodás fogalmának történeti értelmezhetosége. Századvég, 1991/2-3. p. 169-176.

BODROGI TIBOR: A néprajzi terminológia kérdéséhez. Társadalomszervezet: vérségi kapcsolatok. Ethn. 1957. p. 1-55.

BRECHENMACHER KARLMANN, JOSEF: Etimologisches Wörterbuch der Deutschen Familiennamen. I-II. Limburg a. d. Lahn, 1957-1963.

CSÁNKI DEZSO (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai. Somogy vármegye. Bp., 1914.

DARVAS JÓZSEF: Egy parasztcsalád története. Bp., 1948.

DÜMMERTH DEZSO: Egy évszázad egy parasztcsaládban. In: História 1983/2. p. 24-25.

ERDEI FERENC: A magyar paraszttársadalom. Bp., 1941.

EVLIA CSELEBI török világutazó magyarországi utazásai 1660-1664. Bp., 1985.

FÉNYES ELEK: Magyarország geographiai szótára. I-II. Pest, 1851.

L. GÁL ÉVA: Az óbudai uradalom a Zichyek földesurasága alatt. 1659-1760. Bp., 1988.

HACKER, WERNER: Auswanderungen aus dem Südöstlichen Schwarzwald zwischen Hochrhein, Baar und Kinzig insbesondere nach Südosteuropa im XVII. und XVIII. Jahrhundert. München, 1975.

HACKER, WERNER: Auswanderungen aus Oberschwaben im XVII. und XVIII. Jahrhundert, archivalisch dokumentiert. Stuttgart – Aalen, 1977.

HAUSER JÓZSEF: Budaörsi krónika. Bp., 1985.

HEREIN GYULA: Budakeszi nagyközség történetének általános leírása. Budakeszi füzetek I. Budakeszi, 1988.

IMHOF, ARTHUR EMIL: Elveszített világok. Hogyan gyurték le eleink a mindennapokat – és miért boldogulunk mi ezzel oly nehezen… Bp., 1992.

JUHÁSZ ÁRPÁD – GÁL ÉVA: A budai hegyvidék. Bp., 1988.

KISS LAJOS: Földrajzi nevek etimológiai szótára I-II. Bp., 1988.

KÓSA LÁSZLÓ: Paraszti polgárosulás és a népi kultúra táji megoszlása Magyarországon (1880-1920). Bp., 1998.

LELKES GYÖRGY (szerk.): Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, 1998.

MAGYAR ZOLTÁN – UNGER EMIL: Kovácsmesterbol városi patrícius. In: História 1983/2. p. 26-28.

MÉSZÁROS ÁDÁM: Egy városi család paraszti múltja és rokonsága. Egyetemi szakdolgozat. Pécs, 2001.

MOLNÁR JÓZSEF: Egy paraszt család leszármazása és kapcsolatai. Magyar Családtörténeti Szemle 1940. p. 4-13, 32-38, 60-65, 90-92, 111-112, 136-139.

PEST-PILIS-SOLT vármegye 1728. évi regnicoláris összeírása I-II. Szerk.: Borosy András. Bp., 1997.

PESTY FRIGYES: Az eltunt régi vármegyék I-II. Bp., 1880.

STADER, STEFAN: Sammelwerk donauschwäbischer Kolonisten. (A-Sch) I-VI. Sindelfingen, 1997-2003.

SZABÓ ISTVÁN: Egy jászdózsai család genealógiája. In: Szabó László (szerk.): Jászdózsa és a palócság. (Tematikus és lokális monográfiák 1.) Eger – Szolnok, 1973. p. 33-114.

SZENTPÉTERY IMRE: Adalékok a parasztcsaládok leszármazása és története kutatásának módszertanához. Turul 1944-1946. p. 14-19.

VÁLYI ANDRÁS: Magyar Országnak Leírása I-III. Buda, 1796-1799.

VARGA J. JÁNOS: Magyarország népessége a 17. században. In: Font Márta (szerk.): A Kárpát-medence etnikai és demográfiai viszonyai a honfoglalástól a török kiuzéséig. JPTE Középkori és Koraújkori Történeti Tanszék. Pécs, 1998. p. 63-72.

VONHÁZ ISTVÁN, DR: A szatmármegyei német telepítés. Pécs, 1931.

WERTNER MÓR: Adalékok a genealógia történetéhez. Turul 1886. p. 11-18, 85-91, 130-137.

WERTNER MÓR: Genealógia és történelem. Turul 1884. p. 38-40.

WILHELM, FRANZ – KALLBRUNNER, JOSEF: Quellen zur deutschen Siedlungsgeschichte in Südosteuropa. München, 1936.

WIRTH, ANTON: Schwäbische Siedler in Wudigeß (Budakeszi). Unser Hauskalender. Das Jahrbuch der Deutschen aus Ungarn 2001. pp. 39-42.

WITTINGER ANTAL: Török-Bálint története és leírása. Bp., 1901.