Lázár Boglárka : Magyarországi németek

A Duna a tengerbe folyik

A Duna a tengerbe folyik
nappal meg éjszaka.
Hullám hullámot csalogat,
egyet se látsz már soha.
A fecske tavasszal visszatér,
gólya száll valahova,
de aki Magyarországra ment,
Nem jön már vissza soha.

Magyarország a leggazdagabb,
búzája, szőleje jó,
Günzburgban ez megmondatott,
készen áll mind a hajó,
sok ott a barom, a hal, a vad,
szép legelő, laktató,
aki most Magyarországba megy,
annak lesz világa jó.

Szerencsét próbált a kedvesem,
nem unalom vitte el,
mielőtt a bodza hármat virít,
elviszlek, párom leszel,
s eltelt hét hosszú, hosszú év,
aki megélte, tudja jól,
most keresném a kedvesemet,
de a sírja sincs sehol.
/Német népdal a Magyarországra település idejéből, Kalász Márton fordítása/

Die Donau fließt und wieder fließt
(Aus der Ansiedlungszeit)

Die Donau fließt und wieder fließt
wohl Tag und Nacht zum Meer.
Ein’ Well die andere weiterzieht
und keine siehst du mehr.
All’ Frühjahr kehren d’ Schwälblein zurück,
der Storch kommt wieder her,
doch die gen Ungarn zogen sind,
die kommen nimmermehr.

Das Ungarland ist’s reichste Land,
dort wächst viel Wein und Treid,
so hat’s in Günzburg man verkünd’t,
die Schiff stehn schon bereit,
dort geits viel Vieh und Fleisch und G’flüg,
und taglang ist die Weid,
wer jetzo zieht ins Ungarland,
dem blüht die goldne Zeit.
Mein Schatz hat auch sein Glück probiert,
doch nicht zum Zeitvertreib,
und eh’ der Holler ‘s drittmal blüht
so hol ich dich als Weib,
und sieben, sieben lange Jahr,
die sind jetzt nun hinab,
ich wollt, ich wär bei meinem Schatz,
doch niemand weiß – sein Grab.

A magyarországi németek

A Magyarország területén élő német népcsoport egyes rétegei különböző időszakokban és okok miatt kerültek mai lakóhelyükre, így a hazai németség mai arculatának kialakulásában is különböző tényezők, illetve körülmények játszottak meghatározó szerepet.
Hogy igazán messziről kezdjük: az első bajorokat 800-ban, az az avar megszállásnak végetvető Nagy Károly frank fejedelem, később német-római császár telepítette a Dunántúl nyugati felére. Ez a terület 907-ben került a honfoglaló magyarság kezébe. Az itt élők beolvadtak a honfoglalók közé, gazdagítva a génállományt.1
A magyar állam első német telepeseit Szent Istvánnak köszönheti, aki 996-ban kötött házasságot Henrik bajor herceg lányával, Gizellával, a későbbi II. Henrik német császár testvérével. A bajorok a házasságtól a kereszténység gyors terjedését várták, ennek érdekében Gizellával, mintegy hozományként, nagy számú bajor pap és lovag érkezett.
Az évszázadok során köztünk otthont találó németek nemcsak a kereszténység terjesztésében, a feudális rendszer kialakításában és a határvédelemben, hanem modern mezőgazdasági technológiák meghonosításában, az iparosodásban és a városiasodásban is  jelentős szerepet játszottak.
A korai telepesek közé tartozik az erdélyi szásznak nevezett népcsoport. Első képviselői 1150 körül érkeztek Erdélybe, amikor II. Géza2 a keleti országrész nagyobb arányú betelepítésbe kezdett a Bizánci Birodalom támadásától tartva. II. Géza a Rajna és Mosel vidékéről és Flandriából (azaz nem Szászországból) származó parasztokat és  lovagokat (elmagyarosodobb nevükön gerébeket) hívott a déli határvidékre (Szeben, Fogaras, Brassó vármegye területe) és a korábban itt élő székelyeket észak-keletebbre, a Háromszéki-medencébe telepítette.3 A német parasztok fejlettebb földművelő technikát, a gerébek ütőképes haderőt biztosítottak a Magyar Királyság számára, melyért cserébe a király rendkívüli kiváltságokat adott.4
A kedvező feltételek hatására a XIII. században mind több németajkú család érkezett a mai Németország és Belgium területéről és gyökeresedett meg sok magyar városban. A tatárjárás után ez a folyamat átmenetileg még jobban megerősödött.
A XVI. században a nyugat-európai ellenreformáció hajtotta a német nyelvű bevándorlókat az Erdélyi Fejedelemségbe, ahol vallásszabadságot biztosítottak számukra.
A legtöbb német telepes azonban a török hódoltság után érkezett.
Magyarország nagy része a török elűzése után nyomorúságos állapotban volt.5 Az elgazosodott, elmocsarasodott vagy pusztasággá vált tájak vigasztalan látványt nyújtottak. Sok egykor virágzó falu helyén csak üszkös romok éktelenkedtek. Lakóik elpusztultak, elmenekültek, vagy elűzték, elhurcolták őket. Hatalmas országrészek néptelenedtek el.
Ezzel egy időben a  Német-Római birodalom sűrűn lakott német területein élők közül mind többen vágyakoztak jobb élet és saját föld után, megelégelve a földesúri elnyomást, a kisebb-nagyobb uradalmak egymás közti acsarkodását, az ínséget. A német örökösödési rend szerint, a föld elaprózódásásnak elkerülése érdekében, mindig a legidősebb fiú örökölte a földet. A fiatalabb testvérek ha jutni akartak valamire, mesterséget tanultak, katonának álltak vagy szülőföldüket elhagyva, máshol, művelhető földekben gazdag területen telepedtek le. Magyarország a földszerzés lehetőségét kínálta nekik.
Ezeket a Közép- és Kelet-Európába vándorolt németajkú telepeseket a köznyelvben sváboknak nevezzük. Az elnevezés azonban félrevezető, mert ugyan az első telepesek valóban a  Fekete-erdőtől délre eső, ma Bajorországhoz tartozó Svábföldről jötttek, de később a Német-római birodalom szinte minden részéből. A legtöbben a Birodalom déli, délnyugati  vidékeiről: Lotaringiából, a Trieri Érsekség területéről, Pfalzból, Saar-vidékről,  Badenból és Württembergből, Luxemburgból, kisebb számban Hessenből, Frankóniából, Vestfáliából, Elzászból. Bányászok érkeztek Tirolból, Stíriából, Szászországból és Bohámiából.
Az idők során Magyarországon hat új telepítési terület körvonalazódott ki. A Dunántúli Középhegység első telepesei a Buda közeli hegyekben már 1687-ben, a Bakonyban 1702-ben jelentek meg. Dél-Dunántúl (Somogy, Tolna, Baranya megye)
újranépesítése 1687-88-ban, Szlavóniáé 1690-ben, Kelet-Magyarországé (Szatmár megye) 1712-ben,  Bácskáé 1715-ben, Bánáté 1716-ban, Szerémségé 1718-ban kezdődött.
A pécsi püspök, Radanay Mátyás az elsők között kezdte meg Pécsnek és környékének svábokkal való betelepítését, 1688-ban kelt levelében azt írja: „Kész vagyok német nemzetiségű katolikusokat befogadni.”6Dél-német tartományokból még abban az évben meg is érkeztek  az első családok Pécsre.
1689-ben Kollonich Lipót7 esztergomi érsek, – aki nem magyarpártiságáról volt híres, – előterjesztette I. Lipót császárnak8 a Magyar Királyság új közigazgatási tervét. Az osztrák örökös tartományok9 abszolutista közigazgatását javasolta bevezetni Magyarországon is. Ehhez minél több engedelmes, habsburgpárti, lehetőleg katolikus alattvalóra volt szükség.
1689. augusztus 11-én jelent meg az első telepítési okirat: „…Az egy ideje tartó belső és külső háború és a nagy, ellenséges és saját hadak és népek emiatti minden oldalról történő ide-oda vonulásai és ostromlásai által csaknem teljesen tönkre tett és elnéptelenedett örökös Magyar Királyság felemelése és benépesítése céljából legkegyelmesebben elhatározzuk, hogy mindenkit, lett légyen az bármiféle rendből, nemzetből és vallásból, kül- vagy belhonból, kinek kedve és szándéka van a nevezett Magyar Királyságban otthonosan letelepedni, rendes megváltócédula felmutatása ellenében legkegyelmesebben fel- és befogadunk.” 10
Emberek kellettek, olyanok, akiknek szándékában állt és képesek is voltak arra, hogy a földből ismét termést csikarjanak ki, a kereskedelmet, az ipart újra mozgásba lendítsék. Akik feltörik és gabonatermesztésre alkalmassá teszik az elhagyatott földeket, akik mocsarakat csapolnak le, erdőket irtanak, szőlőt telepítenek, falvakat és városokat építenek, a bányászatot újra indítják. Volt ahol szívesen fogadták a régi lakókat vagy a más magyar területekről érkezőket, de például olyan, korábban egyértelműen magyarlakta területeken mint Pilis, Baranya, Tolna, Bánát, Szatmár a magyar ajkúak letelepedését megtiltották és helyettük hívtak nyugati telepeseket.11
A telepítési okiratban azt is rögzítették, hogy a telepeseknek mit kellett kapniuk a magyar földesuraktól: földet, állatokat, háztartási felszerelést és több évig tartó beszolgáltatás- és adómentességet. A föld tulajdonjoga az uralkodó vagy a földbirtokosok kezében maradt, a paraszt használati jogot kapott.
A telepítést természetesen nem csak az ország érdeke kívánta, hanem az abban résztvevőknek is jó befektetésnek ígérkezett. Kezdetben csak a birtokos osztály élelmesebbjei kezdtek magántelepítésekbe: Kollonich érsek, a Majthényi, Ráday, Zichy családok.12 Mikor azonban a munkaerőhiánnyal küzdő többi földesúr látta a telepítés hasznosságát, maguk is elküldék a sűrűn lakott német tartományokba soltészaikat.13
Eleinte, a bizonytalan jövő miatt, inkább csak az otthon is nehezen boldoguló nincstelenek szánták rá maguk az áttelepülésre. Ők alkották a Dunakanyar első betelepülőinek többségét, például Solymár első németajkú lakóit. Sokszor túlzott várakozással és a termelőmunka beindításához túl kevés tőkével érkeztek. Így egyáltalán nem, vagy nagyon nehezen boldogultak. Akadt, aki reményvesztetten visszatért szülőhazájába, akadt, aki és egy kecsegtetőbbnek tűnő ajánlat miatt továbbállt egy másik faluba, más földesúr alá, akadt, aki minden nehézség dacára, kitartó munkájának és szerencséjének köszönhetően jobb sorsra jutott, mint amit eredeti hazájában remélhetett.
Gróf Csáky László vörösvári14 birtokaira 1689-ben érkeztek az első telepesek Svábföldről. Csáky telkeket méretett ki a számukra, hogy felépíthessék házaikat, szántóföldet és szőlőskertet ültethessenek be. Szántóból mindenki annyit kapott, amennyit fel tudott törni, szőlőskertből is annyit, amennyit be tudott telepíteni. Az erdőből fát gyűjthettek a háztartásuk számára, de nem eladásra. Házhelyüket, telküket Csáky uraság előzetes engedélyével elcserélhették, eladhatták. A három év adómentesség lejárta után minden szántóföldi termésből kilencedet, a szőlőskertek terméséből tizedet voltak kötelesek leadni. Aki igásállattal rendelkezett, annak állataival 12 nap robotot és még 12 nap kézi robotot kellett teljesítenie, akinek nem volt igásállata, az 24 nap kézi robotottal tartozott évente. Ezen kívül György napkor és Mihály napkor mindeki 1 arany és 30 krajcár földszolgálati díjat kellett hogy fizessen, és az uraság részesült a falu kocsmájának és  mészrászékének a bevételéből is.
A zentai csata15 után Savoyai Jenő sok ezer katonát bocsátott el, akik a Duna jobb partján és a budai hegyekben telepedhettek le. Mindnyájan annyi földet kaptak, amennyit meg tudtak művelni, töbségük azonban mégis inkább visszatért hazájába.
Gróf Grassalkovich Antal földbirtokos Elzászból hívott telepeseket Dorog mellé, Csolnoki birtokára 1700-ban és Visegrád is ekkoriban kezdett el újranépesülni.
1712-ben kezdte meg Károlyi gróf Szatmár megye betelepítését. Felső-Svábföldről16 2072 család, kb. 10 000 fő érkezett 31 faluba. 17
A pozserováci békekötés18 után, már III. Károly19uralkodás idején, indult el az első nagy, az Udvari Kamara által finanszírozott betelepülési hullám, amely 1739-ig tartott. A legtöbben 1722-1729 között érkeztek. Nagyobb számban a Dunántúl vármegyéiben (Esztergom, Pest, Fejér, Veszprém, Komárom, Győr), az Alföldön (Szabolcs, Békés) és az Északi-középhegység peremvidékein (Hont, Heves, Zemplén) találtak otthonra, de szórványosan már a Bácskában és a Bánátban is megtelepedtek.20
A felszabadult Temesi Bánát első kormányzója Mercy gróf21 volt. 1718-tól az ő tervei alapján indul a borzalmas állapotban lévő Bánát újranépesítése. Az korai érkezők már meglévő, elhagyott falvakban telepedhettek le, 1722-től állami költségvetésből elkezdték új falvak építését is, amelyeket állami előírások szerint mérnökök terveztek.
Az ekkor a Bánátba betelepülők többsége Elzaszból, Lotharingiából és Déltirolból érkezett, de a németajkúak mellett jöttek olaszok és spanyolok,  katolikus vallású bosnyákok és bolgárok is.
Családonként 1 hold22 háztelket, 24 hold szántót, 6 hold rétet, 3 hold legelőt, 6 év adómentességet kaptak, de legalább 200 rhénusi forint tőkével23 kellett rendelkezniük, hogy képesek legyenek az első időkben megélni. A dél-tiroliak és az olaszok a selyem- és rizstermelést voltak hivatottak meghonosítani.
A Bánát fejlődésében hatalmas szerepet játszott a Béga folyó 1728-1833 közötti szabályozása, amikor a folyónak, a régi megtartása mellett, egy új medret ástak. Így, ha nagy nehézségek árán is, de biztosítani tudták a Pétervárad-Temesvár közötti viziközlekedést és csökkentették a mocsaras területek nagyságát. Az itteni mocsarak lecsapolása teljes egészében csak csak 1753-ra fejeződött be. Addig a malária csak szedte, minden évben egyre csak szedte áldozatait.
A telepesek életkilátásait nem javította a török 1738-as betörése sem. 1738-ra a Bánát német lakosainak száma elérte a 20 000 főt. Egy évvel később, az osztrák-török háború végére a kialakult 55 német faluból 28 teljesen elpusztult, sosem épült újjá, a lakosság kb. fele maradt életben.
Nem csak a  törökök, hanem az ellenük felvonuló osztrák katonák által Temesvárra behurcolt pestis is tizedelte a lakosságot. A betelepültek közül sokan menekülőre fogták a dolgot, így itteni első betelepítés eredményei nagyrészt semmissé váltak.
1733-1750 között az Esterházyak a Tatai járás 11 falvát telepítik be németekkel a bambergi, würzburgi, mainzi, speyeri, trieri és freiburgi egyházmegyékből.
Az állami telepítések második szakasza Mária Terézia24 korára esett. Ekkor a földesúri magánkezdeményezéseket egyre inkább a kamarai telepítés szorította ki a helyéről. A királyi kamara a koronauradalmak fellendítésére, az állami bevételek növelésére, a déli határvidék akár fegyverbe is hívható lakókkal történő benépesítésére  törekedett,  ezért igyekezett a magánbirtokosokat túllicitálni, nagyobb kedvezmények ígéretével mind több munkaerőt magának megszerezni.
Mária Terézia 1740-1754 közötti betelepéseket támogató intézkedései, a románok beköltözése mellett kb. 2500 új német telepest hozott a Bánátnak.
Lotaringiából és peremvidékéről francia ajkúak 1748-ban érkeztek először.25
Nem mindenki jött önként, szíves invitálásra, Mária Terézia úgy gondolta, hogy a Bánátba kitűnően lehet száműzni a Birodalomban nem kívánatos elemeket. Így kerültek ide például a bécsi kurvák vagy a hauensteini felkelők.
A hétéves háborút lezáró, 1763. február 21-én megkötött Hubertsburgi békeszerződés aláírása után Mária Terézia azonnal a betelepítések felgyorsításához látott. Négy nappal később adta ki azt a pátenst, amely (a béke létrejöttével feleslegessé vált) katonatisztek, kiszolgált katonák és hadirokkantak Bánátba történő települését ösztönözte. A következő évtől a birodalmi alattvalókat is hasonló feltételekkel invitálták: 1 hold háztelket, 24 hold szántót, 6 hold rétet, 6 hold legelőt, földművesek 6 év, mestermeberek 10 év adómentességet kaptak, ingyen faanyagot a házépítéshez és ingyen tüzifát.
A legmozgalmasabb az 1768-1771 közötti időszak volt. Az  1769-es éhínség  sok embert szülőhazája elhagyására ösztönzött a dél-nyugati német tartományokból és Lotaringiából. A francia hatóságok mindent megtettek a költözések meggátolására,  a toborzók pedig az elősegítésére, így 1770-1773 között a betelepülők nagyobb hányadát a német vagy francia anyanyelvű, francia területről érkezők adták. Sokan titokban, az éj leple alatt indultak útnak. Szinte nincs olyan lotharingiai falu, ahonnan valaki nem kerekedett volna fel.
Az 1763-1773 közötti időszakban összesen kb. 11 000 család, 40 000-42 000 otthonkereső érkezett Lotaringiából, Trier környékéről, Luxemburgból, Elzászból, Pfalz-ból, Badenből, Svábföldről, Tirolból és Svájcból a déli határvidékre, főleg a Bácskába, Bánátba és Dél-Dunántúlra. A Szepességből és Stájerországból szén- és kőbányászokat, vas- és rézműveseket hívtak.
Természetesen a betelepítések most sem mentek zökkenőmentesen. A tervezettnél nagyobb számú telepes és a helyi adóságok együttműködési készségének hiánya sok helyütt megkeserítette az érkezők életét. Bécs messze esett a fő telepítési területnek tekinthető Bánáttól, felügyelete ezért nehézkes. Eddigre a jó szervező készséggel rendelkező és a monarchia érdekeit szem előtt tartó Mercy gróf már rég a múlté. Az ekkori temesvári adminisztráció és a Bánát pusztáit bérlő, azon hatalmas csordákban állatokat tenyészők igyekeztek fenntartani a status quo-t, mindent megtettetek a kolonizáció ellehetetlenítése érdekében. Mária Terézia parancsait, miszerint az újonnan érkezőket nem a már meglévő, túlnépesedett településeken kell elhelyezni, hanem számukra a pusztán új falvakat kell létesíteni, a hatóságok gyakran késve vagy egyáltalán nem hajtották végre, a szükséges épületek sokszor nem időben, nem a megkívánt minőségben vagy egyáltalán nem épültek meg. Az érkezőket már eleve túlzsúfolt falvakban, septiben megépített házakba szállásolták el és elelmezésükről sem gondoskodtak megfelelően. A gazdálkodásra kijelölt földterületek gyakran elvadultságuk vagy mocsarasságuk miatt használhatatlannak bizonyultak és csak elképesztő munkával lehetett művelhetővé tenni őket. Az elgyengült, egymás hegyén-hátán élő emberek könnyen estek a malária, dizantéria és tífusz áldozatául.
Ha sok bevándorló vére, verejtéke, élete árán is, de a betelepítés az udvar szempontjából sikeresnek bizonyult. Már 1766-ra majd 50%-kal meghaladták a Bánátból érkező adóbevételek a korábban, ugyanezen területek bérbe adásából befolyt bevételeket.
Az állami betelepítések propagálását 1770-ben Mária Terézia leállíttatta, de még a következő két évben is sok betelepülő érkezett, majd kisebb létszámban még egészen 1778-ig.
1778-ban Mária Terézia jóváhagyta, hogy a Bánát újból magyar fennhatóság alá kerüljön és magyarok is ismét odaköltözhessenek.
A harmadik betelepítési hullám II. József26 névehez fűződik. 1782. szeptember 21-én II. József Frankfurtban kihirdetett pátensében a németek tömeges Magyarországra beköltözését propagálta. Mivel ez a pátens már a türelmi rendelet27 kiadása után jelent meg, lehetővé vált a nem-katolikus vallásúak befogadása is. Korábban Mária Terézia ezt egyáltalán nem engedélyezte és előtte III. Károly is csak az 1720-as években, külön patensben, Mercy gróf hathatós közbenjárására,kegyeskedett engedélyezni hesseni, badeni és württembergi lutheránus családok Tolna megyei letelepedését és ott vallásuk gyakorlását.
II. József a költözésre vállalkozó családoknak az alábbi kiváltságokat ígérte: vallásszabadság, minden családnak új ház, kert, minden földművelő családnak elegendő föld, rét, igavonó és tenyészállat (2 ökör, 2 ló, 1 tehén), házieszköz (1 kocsi, eke, borona, stb.), az iparosok bármely szabad királyi városban letelepedhetnek, ingyen kapnak házhelyet és épületfát, előállítási költségen építőanyagot és a céhekbe ingyen veszik fel őket, szerszámokat kapnak és a mesterségük folytatásához szükséges eszközök beszerzésére 50 rénusi forintot,  a családból a legidősebb fiú felmentést kap a katonaság alól, minden család Bécsből az új települési helységbe a kincstár költségén utazik és addig kap ellátást, míg abba a helyzetbe nem jut, hogy a saját erejéből tarthatja fenn magát, az útközben esetleg megbetegedőket a kórházban ingyen ápolják,  az iparosok 5 évig,  földművesek 10 éven át minden országos és földesúri terhek alól mentesek.
II. József felhívása 1783. elején érkezett a Rajna vidékére, ahol minden városban és faluban kihirdették. Néhány hónap alatt valóságos emberáradat indult meg Bécs felé  főleg Pfalzból, a Saarvidékről, Frankfurt és Mainz körzetéből, Hessenből és Württembergből. A német fejedelmek ellenintézkedéseket voltak kénytelenek tenni a munkaerőelvándorlás megakadályozására.
II. József is elsősoban a déli kamarabirtokok népsűrűségét igyekezett fokozni, csakúgy mint korábban Mária Terézia, de kisebb számban Pest, Esztergom, Vas, Tolna, Somogy vármegyébe is érkeztek telepesek ebben az időszakban.
Bács-Bodrog vármegyében 1784-ben jelentek meg az első, II. József hívására útnak indult németek. Fél év alatt összesen 2057 család érkezett. Elhelyezésük roppant nehézségekkel járt, mert a közigazgatás itt sem tudott eleget tenni hirtelen rá rótt kötelezettségeinek. 1784 és 1786 között összesen 3300 családot helyeztek el Bács-Bodrog vármegye kamarai területein. 1786-ban még 1500 család várt ígért új otthonára.
1782-1787 között a Bánátba is újabb nagy számú telepes érkezett: 6 000 család, mintegy 32 000 fő.
1787 márciusában a németek államilag támogatott betelepítését egész Magyarországra nézve beszüntették. 1789 után csak az kapott engedélyt a beköltözésre, aki legalább 500 rhénusi forint saját vagyont tudhatott magáénak.

A Német Birodalmat vagy Lotharingiát elhagyók nem rendelkeztek semmiféle nemzeti büszkeséggel vagy összetartozás-tudattal. A kibocsátó kisebb-nagyobb államok számukra nem jelentettek közös anyaországot, kötődni csak szülőfalujukhoz és annak környékéhez kötődtek. A betelepedés után megszakadtak kapcsolataik az óhazával. Sorsukat az új egzisztencia, az új otthon megteremtése határozta meg, származási helyük a generációváltások során a feledés homályába merült. Nyelvjárásaik keverék nyelvjárások, jelen formájukat már az új hazában nyerték.

A betelepítés után a magyarok és a németek történetileg békében éltek egymás mellett. A békességet biztosították a homogén, zárt német vagy német többségű falvak és az endogámia28. A jó viszonyban jelentős szerepet játszott a közös katolikus vallás, a közös történelmi sors megélése. A svábok számára a történelem a betelepítésükkel kezdődik. A nemzetté válás időszakában már itt éltek, „Dunai svábokká”, az új haza, az új környezet alakította őket. Származásukat tekintve svábok, amire többnyire büszkék, de egyúttal az ország állampolgárként azonosultak a nemzettel, élettörténetük keretét és helyszínét sok generációra visszamenően Magyarország jelenti.29  A második világháború előtt összesen kb. 1,5 millió dunamenti sváb élt Magyarország, Románia és Jugoszlávia területén.
Ezért is volt számukra feldolgozhatatlan tragédia a második világháborút követő etnikai tisztogatás, mely abból az eszméből táplálkozott, hogy a német hadsereg háborús és emberiség elleni bűntetteiért az egész német nép felelős. A Szövetségi Ellenőrző Bizottság (SZEB) a győztes Szovjetunióból, Lengyelországból, Csehországból  és Jugoszláviából több millió német kitelepítését rendelte el, amit brutális kegyetlenséggel hajtottak végre.

Jugoszláviából a németajkú lakosság 60% elmenekült az oroszok bejövetelekor. Akik maradtak, azokat jugoszláv állampolgárságuktól és vagyonuktól megfosztották és hazaárulónak kiáltották ki. Kb. 30 000 embert a Szovjetunióba deportáltak, másokat az ország területén volt német falvakban létesített koncentrációs táborokba zártak. Ezekben a táborokban ezrek vesztették életüket az alultápláltságtól és betetgségektől. A táborokat végül 1948-ban felszámolták. 1952-1955 között a túlélőket a vöröskereszt segítségével Németországba telepítették. A háború előtti német lakosság kb. 10 %-a maradt Jugoszláviában. Egy 1983-as adat szerint akkor 30 000-en voltak. Közülük és leszármazottaik közül sokan az 1991-ben kitört háború idején adták fel végleg és menekültek Németországba.

Romániából kb. 100 000 fő menekült el 1944-ben az orszok bejövetele elől. 1945. januárjában a román hatóságok elrendelték, hogy minden német származású 16 és 45 év közötti férfit és 17 és 32 év közötti nőt szovjetunióbeli munkatárborokba kell deportálni, két hónappal később pedig minden tulajdonuktól megfosztották a német gazdákat. Csak Temes-Torontál vármegyében ez 54 612 földtulajdonost érintett, akiktől 205 607 termőföldet vettek el.
Összesen kb. 75 000 erdélyi szászt, szatmári és Bánáti svábot30  hurcoltak el. Háromnegyedük dél-ukrajnai bányákba és kohókba került, de jutott belőlük észak-kaukázusi vagy Moszkva környéki nunkatáborokba is. A nehéziparon kívül építkezéseken, mezőgazdaságban és erdőgazdagágokban is dolgoztatták őket. A folyamatos éhezes, a hideg, az elviselhetetlen higiéniás körülmények következtében kialakult járványok és az embertelen bánásmód folyamatosan szedte áldozatait, a fogvatartottak 12-19%-a vesztette életét, a Bánátiak közül kb. 6 000 fő. A legutolsó foglyot  6 év után, 1951-ben engedték el. Az életben maradtak fele ment vissza Romániában, a másik fele az akkori NSZK-ban, NDK-ban vagy Ausztriában keresett új otthont.
1951-re nemcsak a munkatáborokból, hanem a hadifogoly táborokból is hazaértek az utolsó fogvatartottak. Ekkor újabb, váratlan kínszenvedés várt rájuk. 1951 júniusában egyik napról a másikra a Bánát határvidékéről és Olténia31 dél-nyugati részének 297 falujából összesen 12 791 családot, azaz 40 320 embert telepítettek ki – ezúttal nem a Szovjetunióba, „csak” az ötszáz km-nyire lévő kietlen pusztaságba, a Bărăgan-alföldre. A  kitelepítés most nem csak a svábokat érintetette, hanem más politikailag nemkivánatos elemeket is. A kb. 10 000 sváb mellett szerbek, magyarok, bolgárok és románok is áldozatául estek.
A deportáltak a semmiből a semmi közepén 18 falut építettek fel és éltek ott 5 éven át. Többségüket 1956-ban szabadon engedték, saját költségükön hazamehettek – ha össze tudták szedni a költözéshez, utazáshoz szükséges pénzt. Sokuknak nem volt hova visszamennie.32
1983-ban 250 000 ember vallotta magát német származásúnak Romániában. Az 1970-es évek végén, 1980-as években az egyre nehezebb gazdasági helyzet elől sokan települtek át a befogadó Németországba vagy más országokba, például az Egyesült Állomokba, Kanadába, Ausztráliába, Franciaországba, Argentínába, Brazíliába és Venezuelába.  A menekülés iránti vágynak újabb lökést adott az 1989. decemberi rövid, de véres forradalom. Ma már csak mintegy 10 000 német származású ember él Romániában.

A vesztes Magyarországról a második világháború után a SZEB  nem tervezett kitelepítést, azt a magyar Ideiglenes Nemzeti Kormány kezdeményezte. A magyar kormány a németek eltávolításával szándékozta összes kül- és belpolitikai gondját enyhítheti. A hazai németek földtulajdonával kívánta a földnélküli magyar lakosság földéhségét csillapítani, házaikkal pedig a Csehországból, Romániából és Jugoszláviából elüldözött magyarok új otthonát biztosítani. Abban is reménykedett, hogy ha a győztesekkel elfogadtatja a hazai német lakosság kollektív bűnösségét, Magyarországot saját német lakossága áldozatának tüntetheti fel.
1945. augusztusában a potsdami megállapodás XIII. cikkelye alapján a magyar kormány engedélyt kapott arra, hogy a hazai német lakosságot vagy annak részeit úgymond “rendezetten, humánus módon” Németországba telepítse ki. Az engedélyhez novemberben csatolt keretszám (max. 4-500 ezer fő) lehetővé tette a hazai németség akár teljeskörű kitelepítését is, ugyanis hazánkban akkor kb. 380 ezer főnyi német nemzetiségi élt.
A kitelepítése a törvényesség látszatával, pontosabban a törvénytelenségek és embertelenségek jogi elleplezésére való törekvéssel párosult, elsősorban azért, mert Magyarország nem kívánt precedenst teremteni, tekintettel a szomszédos országokban élő, kitelepítéssel fenyegetett magyar lakosságra.
A kitelepítés végrehajtását szabályozó rendeletet az akkor belügyminiszteri posztot betöltő Nagy Imre adta ki 1946. január 15-én. A kitelepítés elsőszámú indoka az, ha valaki magát 1941-ben, a népszámláláskor német anyanyelvűnek vagy német nemzetiségűnek vallotta. A rendelet szerint a kitelepítés alól mentesítettek aránya nem haladhatta meg a járás, a megyei jogú város vagy a megye német lakosságának a 10 %-át, az “ártatlanok” számát tehát abszurd módon adminisztratív úton korlátozta. A Népgondozó Hivatal kitelepítési biztosai által vezetett bizottságok helyben, kényük-kedvük szerint dönthettek arról, hogy elismerik-e valaki ártatlanságát vagy sem. A magyar kormány 1946 és 1948 között legalább 185 ezer magyarországi németet  fosztott meg állampolgárságától, valamint ingó és ingatlan vagyonától, s telepített ki az éhező és romokban heverő Németországba: 1946 és 1947 közt kb. 135 ezer főt az USA által megszállt övezetbe, majd 1948 végéig kb. 50 ezer főt a Szovjetunió által megszállt övezetbe. 1941-ben a magyarországi németek összesen kb. 60 400 házzal rendelkeztek. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.33
Ma a magyarországi németek száma 200–220 000-re tehető, ami az ország összlakosságának 2,5%-a. A hazai nemzetiségek összességében azonban még ez a szám is jelentős, hiszen valamivel több, mint az itt élő szlovákok, délszlávok és románok összlétszáma, ami kb. 180-182 000 fő.34

.

A fordítónak segítendő: a német cikk, aminek az angol változatát felhasználtam.  Eredeti elérhetősége: http://www.triebswetter.net/

Die Kolonisation des Banats nach der Türkenzeit
insbesondere mit Auswanderern aus
Lothringen und Luxemburg
(Südbelgien, Provinz Luxemburg)

Mit der Schlacht bei Mohatsch im Jahre 1526 begann in Ungarn die Türkenzeit (im Banat 1552 mit dem Fall der schweren Sumpffeste Temeschwar). Das ungarische Heer wurde von den Osmanen vernichtet und mit ihm das Königreich der Ungarn. Der Friede von Passarovitz am 21.07.1718 zwischen Österreich und der Türkei beendete nach mehr als 190 Jahren in Ungarn (im Banat nach mehr als 160 Jahren) die osmanische Besetzung. Während der Zeit unter türkischer Verwaltung waren Städte, Dörfer, Burgen, Kirchen und Klöster nach und nach geplündert und zerstört, die Bevölkerung ermordet oder als Gefangene abtransportiert worden. Wer fliehen konnte war geflohen. Von über 4 Millionen Ungarn sollen nach Ende der Türkenzeit nur noch 1,5 Millionen vorhanden gewesen sein. Das menschenleere, total versumpfte und heruntergekommene Land benötigte daher dringend Zuwachs an fleißigen Bauern und Handwerkern.
Auf Antrag von Prinz Eugen von Savoyen wurde das Banat zur kaiserlichen Provinz ernannt (Krondomäne), mit der Provinzhauptstadt Temeschwar.
Das Banat ist Teil der pannonischen Tiefebene. Unter einem “Banat” verstand das Ungarn des Mittelalters eine Grenzmark, ein Gebiet das unter der Verwaltung eines “Bans” stand, einem Statthalter des ungarischen Königs. Heute wird darunter das Gebiet verstanden, das nach dem Frieden von Karlowitz 1699 als “Temeschwarer Banat” bezeichnet wird. Es ist im Norden begrenzt durch die Marosch, im Westen von der Theiß, im Süden von der Donau und im Osten durch das Karpatenland. Das Banat hat eine Fläche von 28.523 qkm und ist damit in etwa so groß wie Belgien. Mit der Auflösung der Donaumonarchie 1918 unterlag das Gebiet einer politischen Neuordnung. Rumänien erhielt rund 18.000 qkm der Fläche, Jugoslawien 10.000 qkm und Ungarn den Rest.
Nach einer Konscription, die Graf Claudius Florimund Mercy (lothringischer Feldmarschall, Unterfeldherr von Prinz Eugen und kommandierender General im kaiserlichen Banat sowie erster Präsident der Banater Landesadministration) im Jahre 1717 anfertigen ließ, gab es im Banat nur 663 Dörfer/Städte mit 21.289 Häusern und ca. 90.000 Einwohnern. Ehemalige (geflohene) Untertanen wurden zur Ansiedlung in wiederbelebte Ortschaften bewogen. Handwerker und Angehörige des Armeetrosses kamen zum Bau von Kasernen und Befestigungsanlagen aus dem Deutschen Reiche und aus österreichischen Landen. Ihnen wurden 2 Freijahre versprochen. Bergleute aus Tirol, Steiermark, Sachsen und Böhmen wurden im Banater Bergland angesiedelt. Sie waren von Kopfsteuer und Militärdienst befreit. Von 1711 bis 1750 wurden ca. 800 Dörfer in Ungarn von deutschen Siedlern neu gegründet.
Die umfangreichsten Siedlerströme kamen in den drei “Schwabenzügen” in das Banat.
Die Siedler in den “Schwabenzügen” kamen vornehmlich aus dem Südwesten des damaligen Deutschen Reiches, vornehmlich aus Lothringen, aus dem Bistum Trier, aus dem Saarland, aus der Pfalz und aus “Luxemburg”, wobei es sich hier häufig um die “Belgische Provinz Luxemburg” handelt. Einige Wenige Ansiedler kamen aus Franken, Hessen, Baden, Württemberg, Elsaß und aus dem Sauerland (Westfalen). Der Begriff “Schwabenzug” wurde von dem Schriftsteller Adam MÜLLER-GUTTENBRUNN geprägt. Obwohl nur wenige Siedler wirklich aus Schwaben kamen, hat sich die Bezeichnung “Schwabe” im allgemeinen Sprachgebrauch so eingebürgert. Die Bezeichnung “Schwabe” für einen Deutschen ist auch heute noch auf dem Balkan sehr verbreitet.
Im Deutschen Reich gab es zwei starke Häuser: die Wittelsbacher, die in Bayern herrschten und die Habsburger. Letztere hatten die Vormachtstellung in den Deutsch-Österreichischen Erblanden, stellten den Deutchen Kaiser und bestimmten daher die Siedlungspolitik in den zurückeroberten Gebieten Südosteuropas

Die erste Kolonisation:
(erster Schwabenzug, 1723-1726, karolinische Siedlungsperiode unter Karl VI. 1718-1737)
Die Bevölkerung des Banats bestand nach der Wiedereroberung durch kaiserliche Truppen hauptsächlich aus Walachen (Rumänen), Raitzen (Serben) und Ungarn, die als Viehhirten ihre Tiere über die Prädien begleiteten. Griechische und jüdische Minderheiten betrieben als türkische Untertanen geringen Warenhandel. Zigeuner waren unter den Türken auf Gold- und Silberhandwerke spezialisiert. Ackerbau wurde nur unwesentlich und für den Eigengebrauch betrieben. Nach dem Frieden von Passarowitz erhielt das Banat die Sonderstellung einer Krondomäne mit eigener Verwaltung. Die Wiener Hofkammer begann 1722 auf Anordnung von Kaiser Karl VI mit der Kolonisation der verödeten und menschenleeren Gebiete. Da das Land nach der Vertreibung der Osmanen zum größten Teil aus Sümpfen bestand, wurden anfänglich vornehmlich höher gelegene Randgebiete der Banater Heide besiedelt. Erst nach dem Bau des Begakanals und der Austrocknung der Sümpfe war es möglich, weiteres Land zu erschließen. Die bäuerlichen Kolonisten (sie mußten allesamt katholisch sein; der Regent bestimmte die Religion seiner Untertanen) kamen aus allen Ländern des damaligen deutschen Sprachraumes, aus Luxemburg, der belgischen Provinz Luxemburg, dem Elsaß, aus Lothringen, Südtirol und aus Spanien. Etwa 3.000 Familien fanden eine neue Heimat im Süden und im Norden des Banats. Die Neuansiedler wurden in bereits bestehende Siedlungen (Perjamosch, Groß-St-Peter, Sarafol und Groß-St.Nikolaus) untergebracht, sofern sie nicht mit Gewalt von den ungarischen Grundherren “abgeworben” wurden. Die Ansiedler lebten in dürftigen Verhältnissen und litten große Not. Viele Menschen überlebten ihre Ansiedlung im versumpften Ungarn leider nicht. Der Begakanal, der die Sümpfe entwässern konnte (Banater Heide), wurde erst 1728-1733 gebaut und 1753 endgültig fertiggestellt.. Von den rund 15.000 Siedlern des ersten Schwabenzugs raffte das Sumpffieber die Meisten dahin. Die Sterberaten waren extrem hoch. Auch die Greueltaten der 1738 erneut in das Banat eingefallenen Türken dezimierte die Bevölkerung. Von 1737 bis 1739 kamen nur ca. 3.000 Personen ins Land. Sie wurden in bereits bestehende Dörfer untergebracht, aus denen die Bewohner geflohen oder verstorben waren. Saderlach wurde mit Schwarzwälder Familien besiedelt, Mercydorf mit italienischen Siedlern und Südtirolern, die den Seiden- und Reisbau vorantreiben sollten. Aus Bosnien kamen etwa 500 katholische Clementiner nach Rekasch (Bosnien war muslemisch) und etwa 1000 katholische Bulgaren nach Winga und Alt-Beschenowa. Nach dem Türkenkrieg von 1738 waren von den 55 Orten, in denen insgesamt ca. 20.000 deutsche Siedler gewohnt hatten, nur noch die Hälfe vorhanden. 28 zerstörte Dörfer wurden nicht wieder aufgebaut und besiedelt. Nachdem ein Infanteriebataillon 1738 die Pest in die Festung Temeschwar eingeschleppt und der Türkenkrieg zur Massenflucht aus dem südlichen Banat geführt hatte, war der erste Schwabenzug so gut wie vernichtet. Nach dem Frieden von Belgrad (1739) wurde erneut versucht, deutsche Handwerker, Bauern und Kaufleute zur Ansiedlung anzuwerben. Vor allem Facharbeiter waren erwünscht zur Sanierung und zum Bau von Festungsanlagen und zum Wiederaufbau der zerstörten Städte. Viel getan hat sich jedoch nach 1739 auf siedlungspolitischem Gebiet unter Kaiser Karl VI nicht mehr. Er verstarb am 20.10.1740. Nachdem der ungarische Reichstag die Pragmatische Sanktion anerkannte, mit der Karl VI seine Tochter zu seiner Nachfolgerin bestimmt hatte, war der Weg der erst 23 Jahre alten Maria Theresia zum Herrscheramt und zur Thronbesteigung frei. In den ersten Jahren ihrer Regierung wurden kaum neue Kolonisten im Banat angesiedelt, da sie durch den Erbfolgekrieg (1748) um Schlesien und dem Siebenjährigen Krieg (1756-1763) finanziell gebunden war. Um ihre Kriegsschulden bezahlen zu können, verpfändete Maria Theresia das Banat für 10 Millionen Gulden an die Wiener Stadtbank. Die Bank stand allen Investitionen im Banat ablehnend gegenüber. Kriegssorgen, Geldmangel und eine siedlungsfeindliche Einstellung beteiligter Staatsämter verhinderten eine größere Siedlungsaktion. Es gibt jedoch eine frühteresianische Kolonisierungsperiode von 1740-1752. Neben Rumänen aus der kleinen Walachei und Bulgaren kamen etwa 2.500 deutsche Siedler in das Banat (Neubeschenowa, St. Andreas, Tschanad). Die neue Grenzlage der Krondomäne nach dem Türkenkrieg machte auch die Einrichtung einer neuen Militärgrenze im Südbanat erforderlich. Ab ca. 1748 begann dann auch die “französische” Kolonisation des Banats mit der Auswanderung aus Lothringen und den angrenzenden Gebieten. Der Begakanal wurde 1759 unter der Leitung des holländischen Ingenieurs Max Fremaut erweitert, mit der Temesch durch ein Schleusensystem verbunden und stand als Schiffahrtsweg den ankommenden Kolonisten zur Verfügung.

Die zweite Kolonisation:
(zweiter Schwabenzug 1763-1770, Theresianische Kolonisation 1744-1773)
Neues Land für die Kolonisten
Viele Prädien (etwa 90 brachliegende Weidegründe) in der nordbanater Heide (diese wollte die Hofkammer besiedeln) waren von der Wiener Hofkammer 1763 noch an die Prädien-Kompagnie (Viehzüchter-Handelsgesellschaft) verpachtet. Die Viehzüchter hielten auf den gepachteten Weiden riesige Viehherden (über 50.000 Tiere) und sabotierten mit allen Mitteln die dringend erforderliche Besiedlung der Prädien mit Bauern und Handwerker. Die in der Heide lebenden Serben und Rumänen bauten nur für den eigenen Bedarf an und lagen daher nicht im Interessenkonflikt mit den Viehzüchtern. Die Befehle Maria Theresias, ankommende Kolonisten nicht nur in bestehende Dörfer (die schnell überbelegt waren) einzuweisen, sondern neue Dörfer auf den Pußtaweiden zu errichten, wurden häufig nur verzögert ausgeführt oder sogar ignoriert. Der Einfluß der Viehzüchter reichte bis in die Banater Landesadministration in Temeschwar, die für Ansiedlung und Ortsgründung zuständig war. Ab 1766 wurden darum Teile der Prädien allmählich der Pacht entzogen und konnten somit in größerem Umfange besiedelt, bebaut und beackert werden. Der Boden, den die Kolonisten vorfanden und der ihnen zugeteilt wurde, war jedoch größtenteils verkrautetes, verholztes und stellenweise noch immer versumpftes Brachland. Viel Fleiß und Arbeit war nötig, um es von Unkraut, Sumpfrohr und Dornengestrüpp zu säubern und anschließend zu beackern. Schon 1766 übertrafen die Steuereinnahmen (42.000 Gulden) aus der neuen”Kornkammer” die Pachtgebühren (30.000 Gulden) für die Weiden. Die Kornkammer Banat war zur besten Steuereinnahmequelle der Krone geworden.
In der Theresianischen Siedlungsperiode sind ca. 11.000 Familien mit ca. 42.000 Personen in das Banat eingewandert. Für die Ansiedlung der Kolonisten waren 1762-1772 jährlich 200.000 fl (Gulden) bereitgestellt worden. Die Gründung von 30 und die Erweiterung von 27 weiteren Ortschaften hat den Fiskus jedoch 2 Millionen rheinische Gulden gekostet.
Erst nach dem Frieden von Hubertusburg (1763) zwischen Preußen, Österreich und Sachsen, wurde die Ansiedlungstätigkeit wieder in größerem Umfange aufgenommen. Die Böhmisch-Österreichische Hofkanzlei erließ am 25.02.1763 das theresianische Kolonisationspatent, mit dem Offiziere, Unteroffiziere, entlassene Soldaten und invalide Militärangehörige zur Ansiedlung aufgerufen wurden. Es wurden Orte errichtet, die nichtmehr am höher gelegenen Heiderand lagen, wie beim ersten Schwabenzug, sondern iim westlichen Brachland in der Heidemitte (im ehem. Sumpfgebiet), das inzwischen durch den Bau des Begakanals entwässert war. Errichtet wurden die Dörfer Albrechtsflor, Billed, Bogarosch, Charleville, Gottlob, Grabatz, Großjetscha, Hatzfeld, heufeld, Kleinbetschkerek, Kleinjetscha, lenauheim, Lunga, Marienfeld, Mastort, Nero, Ostern, Pesag, Seultour, St.Hubert, Triebswetter, Warjasch, Wiseschdia.zu besiedeln. Die Außengrenzen der Monarchie mußten dringend gesichert und aus wirtschaftlichen Überlegungen heraus weitere Untertanen zur Ansiedlung aufgerufen werden (“ubi populus, ibi obolus”). Mit dem gleichen Patent wurden daher 1764 auch Reichsuntertanen zur Besiedelung des Banats aufgerufen. Ihnen wurden eine sechsjährige Steuerfreiheit versprochen, freies Bau- und Brennholz, 24 Joch (1 Joch= 5.755 qm) Acker, 6 Joch Wiesen, 6 Joch Weiden und 1 Joch Hausgrund. Handwerker ferhielten eine 10-jährige Steuerfreiheit. Auch im zweiten Schwabenzug wurden nur Katholiken zur Ansiedlung zugelassen. Protestanten wurden entweder mit Stockschlägen vertrieben oder bereits bei der Durchreise in Wien “bekehrt”. Sie mußten sich bereit erklären, zum katholischen Glauben über zu treten.

Die dritte Kolonisation:
(dritter Schwabenzug 1782-1787, Josephinische Kolonisation unter Josef II)
Josef II war ein Bewunderer von Friedrich II von Preußen. Er empfand die Kaiserkrönung als eine “lächerliche, veraltete Zeremonie”. Als er an die Macht kam, ließ er sich nicht in Ungarn zum König der Madjaren krönen, sondern die Stephanskrone wie ein Museumsstück von Budapest nach Wien transportieren. Das erzürnte den standesbewußten ungarischen Adel und entfachte einen dauerhaften Konflikt mit dem Adel, dessen Hilfe Josef II. dringend bedurfte, denn er versuchte die Streitigkeiten zwischen Katholiken und Protestanten in Ungarn zu verringern. Seine Vorgänger hatten bisher versucht, die römisch-katholische Religion in Ungarn, das überwiegend calvinistisch war, zu stärken. Josef II. unterschrieb 1781 das “Toleranz-Edikt”. Beim dritten Schwabenzug waren daher auch Protestanten zur Ansiedlung zugelassen. Die Region südlich von Temeswar war noch nicht vollständig besiedelt, Kurz nach seiner Kronbesteigung am 21.09.1782 begann Josef II. mit einer Besiedelungsaktion, die bis 1787 dauerte. Das kaiserliche Ansiedlungspatent versprach Glaubens- und Gewissensfreiheit, jeder Familie ein neues und bequemes Wohnhaus mit Garten, zusätzlich Grund, Boden, Ackergeräte, Zucht- und Zugtiere für die Ackerbau betreibenden Familien. Handwerker erhielten zusätzlich 50 Gulden zur Anschaffung von Geräten, sowie freie Fahrt und Verpflegung für alle von Wien bis zum Orte der Bestimmung. Es entstanden 14 neue Ortschaften. Etwa 3.000 Familien sollen in ihnen sowie in bereits bestehenden Ortschaften Unterkunft gefunden haben, allerdings jetzt auf ungarischem Staatsgebiet..Da das sündliche Banat wieder Kriegsschauplatz wurde (Josef II und die russische Zarin Katharina II erklärten der Türkei den Krieg), mußte die Besiedelung des Banats eingestellt werden. Nach 1789 wurde die staatlich geförderte Besiedelung eingestellt. Vereinzelt kamen noch Siedler auf private Gründe bis 1829. Wer danach noch einwandern wollte, mußte ein Barvermögen von 500 Gulden nachweisen.

Die “französische” Kolonisation
Bei dem Begriff “französische Kolonisten/Kolonisation” handelte es sich um Kolonisten, die aus Deutsch- und Französisch-Lothringen, aus dem Elsaß und aus den an das Elsaß und Lothringen angrenzenden französischen Departements stammten und um jene, die aus Luxemburg und Südbelgien (Provinz Luxemburg) kamen. Es galt als Grundsatz während der Banater Kolonisation, die aus einem Herkunftsraum stammenden Ansiedlerfamilien möglichst in einem Dorfe anzusiedeln. Daran wurde Jahrzehnte lang festgehalten.
Die Herkunftsorte der Siedler der Banater Franzosendörfer St. Hubert, Charleville, Seultour, Mercydorf, Triebswetter, Ostern, Gottlob, Hatzfeld, Klein-Jetschka, Segenthau usw. liegen südwestlich der deutsch-französischen Sprachgrenze im Bereich Metz- Saargemünd-Saarbourg-Nancy. Die Herkunftsangabe “ex Chateau-Salins” kommt in den Kirchenbüchern extrem häufig vor. Die Luxemburger waren in Deutsch-Rekasch stark vertreten. Lothringer und Luxemburger sind jedoch historische Begriffe, die sich mit den heutigen Gebieten nicht ganz decken. Orte, die heute in Rheinland-Pfalz und im Saarland liegen, werden in den Ansiedlerlisten als lothringisch bezeichnet, während Orte im Kreis Saarburg und Bitburg ehemals luxemburgisch waren. Die belgische Stadt Arlon wird als luxemburgisch angegeben. Mit der Bezeichnung “aus dem luxemburgischen” ist oftmals die Provinz Luxemburg in Belgien gemeint. Es muß bei der Lokalisierung der Herkunftsorte der französischen Kolonisten des Banats stets die ehemalige territoriale Zersplitterung der Abstammungsländer beachtet werden.
Ab ca. 1748 begann die “französische” Kolonisation des Banats mit Auswanderungen aus Lothringen und den angrenzenden Gebieten. Die lothringischen Kolonisten, die im Sommer 1748 Neu-Beschenowa gründeten, mußten auf Weisung von Maria Theresia militärisch ausgebildet werden, damit sie im Kriegsfalle als Soldaten eingesetzt werden konnten. Bis 1750 entstanden auch die Ortschaften St. Andreas und St. Martin. Welsch und Deutschlothringer besiedelten in einem ersten Massenschub St. Andreas. Mercydorf (Mercyfalva, benannte nach dem lothringischen General Mercy, der das Banat kommandierte), einer 1735 nur von Italienern gegründeten kleinen Siedlung (die einzige ital. Siedlung im Banat), erhielt kräftigen Zugang, wie auch in der Zeit von 1763-1766 beim zweiten Massenschub. Mercydorf bestand 1756 aus nur einer einzigen Gasse und beherbergte bereits 21 lothringische Familien. Bedingt durch weitere Nachschübe 1769-71 mußten weitere Gassen gebaut werden. Mercydorf wurde dadurch ausgesprochen “französisch”. Ober-Lothringen, ursprünglich mit deutscher Bevölkerung, wurde schon früh “franzosisiert”. Im Polnischen Erbfolgekrieg von den Franzosen besetzt, war es im Wiener Frieden 1738 dem Gemahl von Maria Theresia als Herzogtum genommen (er erhielt dafür die Toscana) und als Pfründe dem polnischen Exkönig , dem von Frankreich protegierten Stanislaus Leszczinsky, zugefallen. Ober-Lothringen fiel 1766 nach dem Tode von Stanislaus vertragsgemäß an Frankreich. Hinzu kamen noch die umfangreichen Lehensherrschaften Falkenberg (Faulque Mont), Forbach, Püttlingen (Puttelanges) und Mörchingen (Morhange). Auch Luxemburger Distrikte wurden an Frankreich abgetreten (z.B. 1769 die Freiherrschaft Rollingen).
Die Verelendung Lothringens unter Polenkönig Stanislaus Leszczinski (1733-1766) hatte aus fast allen lothringischen Dörfern Familien nach dem Südosten verschlagen.
Die französische Regierung ging nicht gerade zimperlich mit den neuen Untertanen um. Sie beutete die Bevölkerung durch hohe Steuerlasten aus und unterdrückte sie. Ausgesandte und für die Ansiedlung im Banat werbenden Emissäre fanden daher insbesondere bei den Lothringern und Luxemburgern offene Ohren, zumal die Aussicht, im fruchtbaren Ungarnland unter Maria Theresia, der Gemahlin des eigenen legitimen Herzogs eine neue Heimat zu finden, vielen Untertanen durchaus gefiel. Zahlreiche Kolonisten, darunter viele Luxemburger, wurden 1765/66 auch geworben von dem im markgräflich badischen Dienst stehenden Freiherr Franz Valerius von Hauer. In den Jahren 1765-1766 kamen 3141 Familien mit ca. 14.000 Personen in das Banat.
Die gewährte “Antizipation” mußte nach 3 Freijahren zurückbezahlt werden. Kontrolliert wurde gewährte Hilfe über das “Antizipationsbüchel”. Das 1765 errichtete Dorf Billed war das erste Dorf inmitten der Banater Heide, die nach und nach erschlossen wurde. Das Jahr 1769 (Hungerjahr) leitete eine ungeahnte Auswanderungswelle aus dem Südwesten Deutschlands und den angrenzenden Ländern in das Banat ein. Es kamen 781 Familien in das Banat. Mehr als ursprünglich vorgesehen waren. Trotz Emigrationsverbot und massiven Eingriffen der französischen Regierung, bildeten Lothringer und Luxemburger wiederum die Hauptmasse der französischen Kolonisten, als die Auswanderungswelle im Jahre 1770-71 ihren Höhepunkt erreichte.
Meist mußten die Kolonisten heimlich wegziehen, da sie die Ausreiseerlaubnis von den örtlichen Herrschaften nicht bekamen. Doch die Tatsache, in der neuen Heimat persönlich frei zu sein und Haus und Hof in Erbpacht zu bekommen, reizte manch unterdrückten Untertanen, bei Nacht und Nebel sein Bündel zu schnüren und heimlich zu verschwinden. Bis Ende 1770 waren 3.276 Familien mit mehr als 10.500 Personen (die Hälfte davon Lothringer und Luxemburger) in das Banat eingewandert. Sie konnten in den bereits bestehenden überfüllten Orten kaum noch untergebracht werden. Von 1770 bis 1773 kamen 4.935 Familien mit 16.889 Personen in das Banat. Insgesamt gesehen standen die französischen Untertanen deutscher und französischer Muttersprache in der Kolonisation des Banats durch Maria Theresia zahlenmäßig an der Spitze. Französiche Kolonisten wurden in Mercydorf, Bruckenau, Jarmatha, Mastort, Heufeld, Neu-Beschenova, Hatzfeld, Groß-Jetscha, Csatad, Bogarosch, Grabatz, Deutsch-Beschenova, Billed, Marienfeld, Neu Arad, Segenthau,Weißkirchen und Szöllös einquartiert. Albrechtsflor entstand 1770. Die Franzosendörfer St. Hubert, Charleville und Seultour entstanden 1771, die Orte Ostern, Gottlob und Triebswetter wurden 1772 durch französische Kolonisten errichtet. Deutsch-Rekasch erhielt Zuwachs hauptsächlich durch Luxemburger. 1771 entsteht das Dorf Reschitze, 1773/74 im Banater Bergland der Ort Steierdorf. Die Wiener Hof war alsbald gezwungen, die Kolonisation vorübergehend einzustellen. Die mit der Ansiedlung betraute Administration hatte gerade zu dem Zeitpunkt versagt, als die Masseneinwanderungen aus Lothringen und Luxemburg das Banat überfluteten.
Die Kolonisation brach zusammen. Die Auswanderer konnten nicht mehr untergebracht (einquartiert) werden. Die Administrationsräte und Distriktsbeamte in Temeschwar, welche die Katastrophe durch rechtzeitigen Häuserbau und durch örtliche Maßnahmen bei der Hygienevorsorge und der ärztlichen Betreuung hätten verhindern können, waren meist Adelige, die aus Standesgründen den persönlichen Kontakt zu den bäuerlichen Einwanderern und einfachen Handwerkern vermieden. Im Mai 1770 waren nur 900 Familien notdürftig untergebracht gewesen, im Herbst desselben Jahres bereits über 2.300 Familien mit vielen Kindern, zusammengepfercht und nur notdürftig ernährt. Sie erkrankten bald am Sumpffieber, an Ruhr und besonderst an Typhus (Petetschenfieber). Die katastrophalen hygienischen Verhältnisse waren Schuld an ausbrechenden Seuchen und Infektionskrankheiten. Von wochenlanger Anreise ermüdet und von ungenügender Verpflegung geschwächt, hatten viele von ihnen, vor allem ältere Menschen, keine Widerstandskraft mehr und verstarben. Trotzdem die offizielle Werbung für das Banat eingestellt worden war, wanderten 1771 und 1772 nochmals zahlreiche Kolonisten ein. Danach gab es noch eine spättheresianische Siedlungsperiode bis ca. 1778. Am 29.11.1780 starb Maria Theresia. Die “Landesadministration des Temeswarer Banates” wird am 06.07.1778 durch kaiserlichen Beschluß aufgelöst und das Banat in ungarische Verwaltung übergeben. Mit der Verkündung des “Toleranzpatents” von Kaiser Josef II in Ungarn am 26.10.1781 konnten dann auch nicht katholische Siedler in das Banat einwandern.

1
http://happy-rainbow.gportal.hu/gindex.php?pg=28706706

2
II. Géza 1130-1162. Apja II. (Vak) béla, anyja Ilona, I. Uros
szerb nagyzsupán lánya, felesége Fruzsina orosz hercegnő.
Uralkodott 1141-1163 között.

3
A könnyűlovas harcmodorban járatos székelyek nem tudták volna
megvédeni az országot a bizánci nehézlovas reguláris sereggel
szemben és a várakból álló védővonal kiépítéséhez sem
értettek.

4
A vizek és erdők szabad használata mellett vámmentességet
élveztek, egy összegben adóztak, maguk választották
plébánosukat.

5Budát
1686.
szeptember 2-án foglalták vissza, de a felszabadító, sok
pusztítással járó harcok a mai Magyarország területén még
1699-ig, a történelmi Magyarország területén 1718-ig folytak.

6
Müller-Guttenbrunn, 17. oldal.

7
Leopold Karl von Kollonitsch (1631-1707), gróf, a magyarországi
ellenreformáció vezéralakja
http://hu.wikipedia.org/wiki/Kollonich_Lipót

8
I Lipót (1640-1705), magyar király (1657-től), német-római
császár (1658-tól)

9
osztrák örökös tartományok: azok a tartományok, melyeken az
uralkodó öröklés, nem pedig választás jogán uralkodik:
Ausztria, Stájerország, Karintia, Krajna, Tirol, Voralberg
valamint 1620 után ide sorolták Cseh- és Morvaországot is.

10
Fogarasy-Fetter
http://csaladfakutato.uw.hu/linkek2.php?id=Helytörténet

11
http://hu.wikipedia.org/wiki/Betelepülések_és_

betelepítések_Magyarországra
http://www.dvhh.org/banat/history/1700/colonization.htm

12
Fogarasy-Fetter
http://csaladfakutato.uw.hu/linkek2.php?id=Helytörténet

13
Soltész: a földesúr megbízottja, aki a telepeseket toborozta. A
megtelepedés után a soltész a bírói
funkciót is ellátta, továbbá felügyelt a telepesekre, a közös
kötelezettségeket behajtotta, lovasszolgálatot látott el stb.
Ennek fejében mentes volt a különböző szolgáltatásoktól és
a fő iparűzési tevékenységek (malom, sörfőzés, mészárszék,
kenyérsütés) joga is megillette.

14
Pilisvörösvár

15
1697. szeptember 11.

16
A bodeni-tó és a a Duna közti terület

17
http://hu.wikipedia.org/wiki/Betelepülések_és_

betelepítések_Magyarországra
http://www.dvhh.org/banat/history/1700/colonization.htm

18
Az 1718. július
21-én Pozsarevácon
megkötött békeszerződés zárta le az osztrák-török
és a velencei-török
háborút. A Porta
lemondott a Temesi
Bánátról, Szerbia
és Bosznia
északi részéről, Havasalföld
nyugati feléről Ausztria javára, de megkapta Velence
peloponnészoszi
birtokait.

19VI.
Károly néven német-római
császár, III. Károly néven magyar
király, II. Károly néven cseh
király 1711-1740 között

20Manherz
Károly: A magyarországi német nemzetiségről
www.valtozovilag.hu/t365/tux0428.htm

21Claudius
Florimundus de Mercy (1666-1734) lotharingiai
születésű, francia származású, de osztrák szolgálatban álló
generális. 18 évig volt Temesvár főkapitánya, a Bánát
tehetséges katonai és polgári kormányzója.

22
1 hold=5755 m2

23
meglehetősen sok pénz, egy ló ára akkoriban 18 forint, egy ház
160 forint (http://www.dvhh.org/history/ulmer-schachteln.htm)

24
1740-1780

25
A Franciaország és Német-római Birodalom között elhelyezkedő
Lotharingiért évszázadokon át sokat hadakozott egymással a két
nagyhatalom. A lengyel örökösödési háború során, 1733-ban a
francia csapatok ismételten megszállták Lotaringiát. Az
uralkodónak, Lotharingiai Ferenc István hercegnek (későbbi I.
Ferenc német-római császár) el kellett hagynia az országot. A
háborút lezáró 1738. novemberében Bécsben megkötött béke
értelmében Ferenc István (aki addigra már Mária Terézia férje)
Lotharingiáért cserébe megkapta Toszkánát, Lotharingia hercegi
székébe pedig a franciák I. Szaniszló
volt lengyel királyt ültették azzal a
feltétellel, hogy halála után Lotharingia tulajdonjoga
Franciaországra száll. I. Szaniszló, tudva, hogy hatalma
időleges, „utánam az özönvíz” módon kormányozta
hercegségét, népét rendkívül nagy adókkal sanyargatva. Így
nem csoda, hogy a lotharingiaiak közül sokan hallgattak az
invitálásra. A saját, jó termőföld és az adómentesség
ígérete mellett az is erősítette a bizalmukat, hogy az ország,
ahová hívják őket, volt törvényes uralkodójuk feleségéé.
Lotharingia az egyezség értelmében 1766-ban francia fennhatóság
alá került. Franciaország sem bánt kesztyűs kézzel új
alattvalóival, így az elvándorlás ebben az időszakban is
folytatódott.

26
II. József (1741-1790),
a „kalapos király”, német-római
császár (1765-től), magyar
és cseh
király (1780-tól), Mária
Terézia és I.
Ferenc fia.

27
1781. október 25

28
Az endogámia
az a gyakorlat, amely előírja, hogy a párválasztás
az adott csoporton
belül történjék. Az endogámia erősíti a csoport egységét,
tagjainak kötődését egymáshoz. Gyakori olyan népcsoportok
közt, melyek tagjai egy idegen országba kerülve próbálják
megőrizni kulturális identitásukat, mert erősíti a
szolidaritást és nagyobb irányítást enged a csoport erőforrásai
felett. Segít a kisebbségeknek hosszú időn át fennmaradni más
kultúrában.

29
Bindorffer
Györgyi: A magyarországi németek hazaképe
www.mtaki.hu/docs/bindorffer_gyorgyi_moi_nemetek_hazakepe.html

30
Csak a Bánátból kb. 32 000 főt
(http://www.dvhh.org/banat/history/1950/baragan/konschitzky_index.htm)

31
Olténia egyike Románia
történelmi tartományainak, a Havasalföld
része. Nyugaton és délen a Duna,
északon a Kárpátok,
keleten az Olt
folyó határolja.

32
http://www.dvhh.org/banat/history/1950/baragan/konschitzky_index.htm

33
http://hu.wikipedia.org/wiki/A_magyarországi_németek_kitelepítése

34
Manherz Károly: A magyarországi német nemzetiségről
http://www.valtozovilag.hu/t365/tux0428.htm

Vélemény, hozzászólás?