Magos Béla: Törökbálint és Diósd lakodalmas szokásai

 

Előszó

Fölöttébb jó érzés múltunk néhány tükörcserepét e megújult külsejű füzetecskében összerakva látni. Tudni azt, hogy voltak, és remélni, hogy ezután is teremnek olyanok, akik feladatuknak érzik a még hiányzó cserépdarabkák összeillesztését.

Magos Béla gyűjteménye adatait egyrészt közvetlenül az adatközlőktől szerzi, másrészt pedig gazdag irodalmi forrásanyagból merít. Külön érdekessége a műnek az, hogy szerzője egyes mondókákat, szólásokat, a helyben használt korabeli sváb dialektusban tesz közzé.

Ez a kötet nem jelenhetett volna meg Ivanics Lilla, a Duna Televízió munkatársa segítsége nélkül, aki azt rendelkezésünkre bocsájtotta, valamint Diósd és Törökbálint önkormányzata teljeskörű anyagi támogatása hiányában. Köszönet érte. Külön köszönet illesse még Kronawetter Istvánnét avatott fordítói munkájáért.

Törökbálint, 1998 augusztusa Scheiblinger Péter

1. Törökbálint és Diósd mai lakosságának története

(részlet)

A két község közül Törökbálint ragaszkodik jobban hagyományaihoz. A diósdiak már a múlt században életmódjukban a városiakat kezdték utánozni, először a módosabbak, később a szegényebbek is, A népviselettel együtt lassanként megválnak a hagyományaiktól is. Eddig még a nyelvükhöz ragaszkodnak leginkább, de ez is kezd a mindig általánosabbá váló magyar nyelvhasználat következtében erősen szegényedni és elkorcsosodni. A gyermekek kénytelenek állandóan magyar szavakkal kisegíteni szegényes német szókincsüket. A felnőttek beszédében is gyakoriak már a magyarból kölcsönvett kifejezések, mint amilyenek a Raadasch, mulatni dehogyneid, einen Áldomás zahlen.

Érdekes körülmény, hogy Diósd gyorsabban asszimilálódott a városhoz, mint Törökbálint, pedig helyzeténél fogva az ellenkezője lenne várható. Törökbálint vasútjával és helyiérdekű villamosával közelebb fekszik a fővároshoz, annak átalakító hatását jobban érzi. Ha azonban összehasonlítjuk Budaörssel, amely Budapest és Törökbálint között terül el, azt állapíthatjuk meg, hogy Budaörs őrizte meg legjobban népiségét a három község közül. Ennek magyarázatát talán a következő körülményekben kereshetjük: A három község közül Budaörs lakossága a legegységesebb, Diósdé pedig a legkevertebb (1817-i tétényi canonica visitatio eredetük szerint a következőkép osztályozza őket: „In Filiali Diós sunt Incolae plerique Nationis germanicae, nonnuli sunt Nationis Slavicae — azaz tót — Croaticae et Illyricae.”) Diósd lakossága volt azonban a legkisebb s egyik nemzetisége sem volt elég számos ahhoz, hogy csak maguk között házasodhassanak. A vérkeveredés folytán egyik faj sem tudta népiségét megőrizni s a másikat beolvasztani. A német nyelv ugyan győzedelmeskedett, ennek oka azonban főleg az lehetett, hogy a külső világgal az érintkezést a német inkább elősegítette, mint a szláv. Diósd lakossága — talán épp az erősebb vérkeveredés következtében — mozgékonyabb. Már a múlt század közepén a gyengébb termésű években másutt keresték meg kenyerüket (főleg a fővárosban), amikor pedig a nyolcvanas években a filoxera elpusztította szőleiket, szinte az egész férfilakosság elhagyta faluját. Az átalakulást elősegítette még az a körülmény, hogy főképpen viselet szempontjából a korán elvárosiasodott Nagytétény erős hatása alatt állott (1771-től kezdve idejártak misére), s hogy a múlt század második felében gyakori volt a cseregyermek.

2. A lakodalmas szokások általános jellemzése

A házasságkötéssel kapcsolatos szokások Weinhold szerint két főcsoportra oszlanak: „Die germanische Eheschliessung zerfält in zwei Hauptakte: der erste ist die Erwerbung der Braut durch einen Vertrag mit der Familie derselben; er schliesst mit der Verlobung . .. Der zweita ist die Übergabe der Verlobten an den Bräutigam und die Heimführung in sein Haus.”1 E két községben, mint másutt is, a házasságkötés első része, a leány megkérése és eljegyzése, lassanként elvesztette eredeti jelentőségét. Második része, a tulajdonképpeni lakodalom ma is még az emberi együttélés legnagyobb ünnepe, amelyen a falu minden közössége részt vesz : a család rokonsága, a falu mindkét nembeli ifjúsága, a szomszédok, a község vezetősége, sőt még az elhalt ősökről sem feledkeznek meg az ünnepség folyamán. A lakodalmas szokásokban megnyilvánul a nép egész gondolat- és érzelemvilága, vallásos és babonás hite, jogi felfogása, költészete és daloló kedve.

A ma is élő szokások főleg a vallás és babona talajából nőttek ki. A keresztény szertartások mellett találunk még pogány hagyományt visszatükröző szokásokat is, például az esketés alatt puskák ropogtatása, az ártó szellemek hatalmát gyengítő rozmaring szerepe a lakodalmas öltözéknél, stb. A babonás szokásoknak ma általában már nem tudják az értelmét, de nem hagyják el, mert „szépek”. Egyesek új jelentőséget kapnak (Törökbálinton a lakodalmasok templomból jövet a rozmaringot ma már tiszteletük jeléül osztogatják).

A lakodalom által a leány új életközösségbe lép át. A menyasszony kikérése szüleitől a templomi szertartás előtt, ezzel kapcsolatos hagyományos sírás, poharak összetörése, stb. az elválást kísérő ősi szokások. Mások viszont a vőlegény családjába való felvételnek a jelképei, mint például az eljegyzésnél a gyűrűváltás, különböző ajándékok átadása, stb.

A házasságkötésnek anyagi oldala is van, amely néha fontosabb szerepet játszik, mint az ifjak mozgalma. A hozományt az eljegyzésen pontosan megállapítják, régebben írásbeli szerződéssel is biztosították. Ha a leányt más faluba viszik, a község legényei váltságdíjat követelnek a vőlegénytől. A meghívottak jelentős ajándékokkal járulnak hozzá az új háztartás megalapozásához.

Ha nagy általánosságban fellelhetők is még a mai lakodalomban a réginek főbb elemei, a részletekben azonban már erősen mutatkozik az elszegényedés, különösen Diósdon. Az összegyűjtött szokások között életerősség szerint három fokozatot különböztethetünk meg. Vannak szokások, amelyek ma is életerősek. Ezek nagyrészt vagy vallásos tartalmúak, vagy a lakodalmon résztvevők egymás közötti viszonyát szabályozzák. Egy másik része még ugyan általánosan él a köztudatban, de már csak elvétve található, már nem divatos. A harmadik csoportba tartoznak azok a szokások, amelyek már csak az öregek emlékezetében élnek és velük együtt majd nyomtalanul eltűnnek.

Mint általánosságban a néphagyománynak, úgy a lakodalmas szokásoknak is az asszonyok a legfőbb istápolóik, ők rendezik a menetet és az ülésrendet, ügyelnek a jövőt megjósoló előjelekre, ők tudják a legtöbb verset, stb. A férfiak már kényelmetlennek találják a számukra értelmetlen hagyományokat. A legények pedig csak a privilégiumaikhoz ragaszkodnak. A lakodalom általában mindig egyszerűbb észszerűbb és józanabb lesz.

.

Egyes népeknél, pl. a szlávoknál, a lakodalom minden egyes mozzanatához lakodalmas ének vagy vers kapcsolódik. Törökbálinton is találunk még lakodalmas rigmusokat, de dalt már alig. Ez az elszegényedés azonban általános.2 Csak elszórt nyelvszigetek, mint amilyen az erdélyi szászoké és a szlávságba beékelt Gottschee Krajnában, őrízték meg eredeti dalkincsüket.3 E két község lakodalmain ugyan ma is még sokat énekelnek, de ezek szerelmi dalok és a lakodalom semmiféle cselekményével nem függenek szorosan össze.

Böckel a lakodalmas dalokat tartalmuk szerint két csoportba osztja | komolyakra és vidámakra.4 A nálunk található egy-két ének komoly hangú. A prózában vagy versben mondott köszöntők szintén így csoportosíthatók. A komoly versek részben a múltból maradtak ránk, részben újabban kerültek ide a városból könyv alakban. Általában az utóbbiak nagyobb tetszést aratnak újdonságuk miatt. A megunt verseket gyakran úgy pótolják, hogy a kedveltebb sorokat innen is, onnan is kiválogatják és egybeolvasztják, vagy a régiek mintájára jellemző szóalakok felhasználásával újakat költenek. A vidámhangú rigmusok legtöbbnyire kétsorosak. Az előbbiekkel szemben kizárólag nyelvjárásban mondják őket. Valószínűleg régebbi eredetűek.5

Kik mondanak verseket a lakodalmakon? Régebben mindenkinek kellett tudnia egy-kettőt. Diósdon ma már egyáltalában nem hallunk köszöntőket. Törökbálinton tiszténél fogva főleg a vőfélynek kötelessége. Kívüle még a leányok és fiatal asszonyok tanulgatnak szorgalmasan verseket, a férfiak ritkán.

Amint láttuk, a két község lakossága igen vegyes összetételű, önként adódik az a kérdés, vajon kifejezésre jut-e a mai szokásokban a különböző eredetük.

Más vidékek lakodalmas szokásaival végzett összehasonlítás alapján megállapítható, hogy az itteniek négy forrásból származnak: 1. legnagyobbrészt német eredetűek ; 2. és 3. kimutatható szláv és magyar elem s 4. a mai városi lakodalom hatása (gesunkenes Kulturgut). A német eredetű szokások részben a telepesekkel kerültek a két községbe, részben a szomszédos német falvakból származnak. A lakosság vegyes összetételével magyarázható, hogy egyik-másik szokásnak több változatát sikerült feljegyezni; ezek a variánsok néha egyidejűleg is éltek egymásmelleit.

E gyűjteménynek egyik célja volt a történeti adatok hiányos volta miatt más vidékek lakodalmas szokásaival való összehasonlítás révén a lakosság eredetére több fényt vetíteni. Azonban ez a munka konkrét eredményhez nem vezetett, mivel a szokások zöme a legkülönbözőbb vidékekre utalnak s így az összehasonlításul szolgáló anyag közlése is fölöslegessé vált.

3. Közeledés és megkérés

Falun általában korán házasodnak. A közös munka már- az iskola elhagyása után összehozza a fiatalokat. Valamikor Törökbálinton és Diósdon is így volt. A legutóbbi évtizedekben azonban a két nem között az érintkezés már nem olyan közvetlen : a fiú a népiskola befejeztével műhelybe, gyárba, polgári iskolába kerül, a leány otthon főzni, varrni tanul, a szegényebbje pedig a fővárosban keresi meg kenyerét. A tollfosztás, tengerihántás ma már alig szokásos, a fonók pedig már a múlt század végén megszűntek.

Ma a fiatalságot főleg a táncmulatságok hozzák össze. Ma is szokás még, hogy a legény „kikéri” kiválasztottját a szülőktől a vasárnapi ebéd után: „I pit, ob i iənə Maal in ti Muusi ausfiən khaun.” Ha a leány szívesen fogadja udvarlását, egész éjjel csak vele táncol. Amennyiben a szülőknek nincs kifogásuk a legény ellen, a szüreti mulatságra a leány maga vasalja ki udvarlója nadrágját és ingét.

A két ifjú vonzalmáról az egész falu tudomást szerez a májusfa (Maipaam) révén, amelyet május éjtszakáján állít a legény kedvese ablaka elé. A sötétség beálltával legjobb barátaival a közeli erdőben hosszú, egyenes fenyőszálat vág. A fát a gallytól megtisztítják, csak a csúcsát hagyják meg; majd színes, főleg piros szalagokkal felpántlikázzák, a legtetejébe pedig vörös borral vagy színes vízzel töltött fehér palackot akasztanak. Fenyőfa helyett gyakran hosszú pózna végére, néha a háztetőre, cseresznye vagy fűzfaágat erősítenek.

Május éjtszakáján nemcsak a szerelem, de a gyűlölet is kifejezésre jut. A kikosarazott legény Diósdon záptojást csapdos a leány ablaka alatt a falhoz vagy venyigét és trágyát szór a ház elé, a konyhaajtót pedig kövekkel, gerendákkal torlaszolja el. Törökbálinton régebben a legény felöntözte a ház előtt a gyalogjárót és szénporral hintette be. A nedves talajra tapadt fekete por még napok multán is látható volt.

A legény udvarlása komollyá válik, amikor már engedélyt kér arra, hogy a házhoz járhasson. Régebben csupán kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt ezeknek a látogatásoknak a napja. Hétköznap csak este állított be (Khumnocht), vasárnap ellenben már kora délután, legszebb ruhájában, rozmaringszállal a kalapja mellett.

Ha a szülők ellenzik a házasságot, a fiatalok éjjelenkint titokban találkoznak a leány ablakánál. Ez volt az Aunfeinstaln szokása, amelynek napja szintén kedd, csütörtök, szombat és vasárnap volt.

Az Anfenstern-t egész Németországban ismerik. E két község szokásától eltérőleg a legtöbb helyen a legény a szülők engedélyével jön és a fiatalok a szobában töltik el az estét. Moson megye német községeiben néha maguk a szülők nyitják ki leányuk szobájának ajtaját. Valamikor talán Törökbálinton és Diósdon is az udvarlásnak bevett módja volt, ugyanis a törökbálinti legény alábbi hagyományos bekocogtató-mondása szerint a leány szobájába is bement: Khaadi pist trin ? Sou schtee auf und moch mə auf. Mi kfriəts aun ti Fingə, tə Räif foid mə trauf. Valószínűleg itt is, mint mindenütt, a visszaélések miatt a szokásnak sok gáncsolója akadt és így lassanként megszűnt.

Mindkét községben a legutolsó évekig az erkölcsi felfogás igen szigorú volt. A fiatalság csak a hagyományos szórakozások keretén belül találkozhatott egymással. Néhány évtizeddel ezelőtt leány nem mutatkozhatott legény oldalán az utcán. A ballépésért szigorú büntetés járt. A barátnők kerülték az ilyen leányt, lakodalmán nem tehette a koszorút, a menyasszony legszebb ékességét, fejére. A népfelfogás szerint felelősség a leányt terheli. A diósdiak azt tartják: Wenn man den Sack zuhält, kann man nichts hinein. A legények érdemeként meg kell említenünk, hogy a bajbajutott leányt sohasem hagyják cserben, A nép nyelve a szerelemnek általában a durvább és kevésbé bensőbb oldalát emeli ki. A „Liebe” szó helyett a reálisabb jelentésű „gern haben” használatos. Ha a legény és a leány viszonya csak kezdő félben van, akkor ezt mondják: Er steigt ihr nach, ha pedig a falu a legény udvarlását már komolynak tartja, azt szokták mondani: er geht mit ihr. „Den Hof machen” helyett inkább csak a „hoffieren” kifejezést használják. A tiltott szerelmet „Liebstern”-nek nevezik. A szerelmesek egymást Oidə és Oidi-nak szólítják. Ez a szókincs azonban nem tükrözi vissza híven a fiatalok viszonyát, mert benne nem jut kifejezésre szerelmüknek mély és tiszta lelki tartalma.

Mint általában mindenütt falun, a házasságot nem a fiatalok vonzalma dönti el, hanem a szülők akarata. A szülők elhatározását pedig főleg a vagyon irányítja. Az atyai hatalom azonban erős csorbát szenvedett azáltal, hogy a fiatalság nagy része önállóan keresi meg kenyerét a főváros műhelyeiben és gyáraiban s így a szülői vagyontól függetlenül is alapíthat családi tűzhelyet. Különben is mind gyakrabban hallható az a felfogás, hogy szerelem nélkül nincs boldog házasság.

Mivel általában szinte a gyermekkortól tartó vonzalom előzi meg a házasságot, ezért más faluból ritkán nősülnek, viszont más falubeli legényt sem látnak szívesen. Néhány évtizeddel ezelőtt Törökbálinton nem volt tanácsos az idegen legénynek kedvesét sötétség beálltával elhagyni, ha nem akarta hogy elverjék. Az idegenből származó asszonyt pedig a leányok nem nézik jó szemmel. Legkisebb súrlódás esetében rögtön a nem épen hízelgő Heäkloufəni (Hergelaufene) jelzővel díszítik.

Ha a legény nem talál megfelelő leányt a faluban, bár a népfelfogás szerint jeida Sok fint sain Fleik, közvetítő személy segítségével (Khuplə, Khuplərin) valamelyik szomszéd faluban keres élettársat. Mindegyik községben van egy-két Kupler vagy Kuplerin, akik szinte hivatásszerűen helyettesítik a nagyvárosok házasságközvetítő irodáit. Törökbálinton a közvetítés díja legtöbbnyire egy új szoknya szokott lenni. Azonban a népfelfogás szerint az ilyen módon keletkezett házasságok nem lesznek boldogok. A diósdiak szerint alle Kachheiten sind nichts wert” (tudniillik ezeket a házasságokat nem előzi meg sok éven át tartó ismeretség). Főleg csak az idősebbek és az özvegyek keresnek ilyen módon élettársat maguknak.

A megkérés a következőképen történik: A legény megkérdezi a leánytól, akar-e a felesége lenni. A leány tudatja a legény szándékát az anyjával, az anya pedig az apával. Ha a kérő megfelel, az apa meghatározza a leánykérés napját. A legény, amint a sötétség beáll, személyesen megy el jövendőbelije házába. A leány nem szokott ez alkalommal jelen lenni. Nemrég még a kérő előzőleg elküldte legjobb barátját a leány szüleihez, az esetleges kikosarazás elkerülése céljából. Egyes vidékek szokásától eltérően, a választ rögtön megadják. Szokás a kérőt kolbásszal és borral megkínálni. Néhol bizonyos ételek kínálása szimbolikus válasz a megkérésre. E két községben e szokásnak semmi nyoma nem lelhető fel.

A kérő kikosarazása ritka, mivel a legény gúnytól való félelmében előbb nem megy el leánykérőbe, míg a kedvező fogadtatásról meg nem bizonyosodott. Gyakori volt azonban, hogy a végleges válasz megadását elhalasztották, ha a megkért leánynak férjezetlen nővére volt. Diósdon a szokásjognak szinte megdönthetetlen tétele volt, hogy a fiatalabb idősebb leány testvére előtt nem mehet férjhez. Ezt a szokást, még szigorúbb formában, megtaláljuk a délszlávoknál is. Ha a legény és a leány nem ugyanazon faluban lakik, mindkét oldalról szokásos a háztűznéző, amelynek napját előre megállapítják. Ha a háztűznéző a leány megkérése előtt történik, a szülők legtöbbnyire tehénvétel ürügyével állítanak be.

4. Eljegyzés

A leánykérés megtörténte után a két család megbeszéli a fiatalok közvetítésével az eljegyzést.

Az eljegyzést a múlt században még Verspreches-nek nevezték (Törökbálinton Versprechung-nak is). Diósdon azonban ma már csak az előkelőbb hangzású Verlobung-ot használják.

Eljegyzés napjául ősi szokás szerint a vasárnapot tűzik ki. Mint a leánykérésnél, itt is megvárják a sötétség beálltát.

Az eljegyzést a leány családjánál tartják meg. Ide jön a legény szüleivel. Törökbálinton mindkét részről egy-egy tanú is jelen van.

Rövidebb-hosszabb ideig tartó hímezés-hámozás után asztalhoz ülnek, egyik oldalon a leány, másik oldalon a legény szüleikkel és a tanúkkal. Most ünnepi lakoma következik, ami sült és kirántott húsból és tésztából áll.

A lakoma alatt állapítják, illetőleg állapították meg kölcsönösen a hozományt (Heiratsgut).

Ha sikerült megegyezniük, a legény megismétli a leánykérést. Majd az ünnepélyes ígéret után a legény atyja átadja a leánynak a jegygyűrűt. Törökbálinton az eljegyzés megpecsételésére még egy ezüst vagy aranygyűrűt is ajándékoz jövendőbelijének, az úgynevezett Sternring-et. Diósdon aranylánccal vagy egyéb ékszerrel szokott a kérő kedveskedni. Évekkel ezelőtt Törökbálinton a legény köteles volt néhány ezüstforintot is átadni foglalóként (Pfandgeld) a szerződés megpecsételésére. Ez a pénz szerencsét hozott a fiatal párra. Ugyanitt a leány is megajándékozta a legényt egy díszes inggel, amelyet azonban csak később adott át (épp így a gyűrűk átadása is gyakran utólag történik).

A gyűrű és az ajándékok átadása után a fiatal pár és a szülők kezet fognak.

Diósdon a múlt században az eljegyzés atyai áldással zárult: a legény és a leány, ezentúl vőlegény és menyasszony, letérdelt és a két atya fejükre tette kezek és rájuk adta áldását. Ez a szép szokás Diósdon is csak egyes családoknál volt otthonos és pedig valószínűleg azoknál, amelyek Csehországból vagy Morvaországból vándoroltak be. A cseheknél és a morváknál még ebben a században is kedvelt szokás volt, míg Németországban ismeretlen.

Mint mindenütt falun, a szülők beleegyezése főleg a vagyoni viszonyoktól függ. A falu krónikája nem egy öngyilkosságról beszél, a melynek oka a szülők halhatatlansága volt. A kialkudott vagyon biztosítására írásbeli szerződést is kötöttek. Törökbálinton az egyik tanú fogalmazta meg, Diósdon a község jegyzője, két példányban, a két tanú pedig aláírta.

5. Az eljegyzés és a lakodalom közötti idő (Verkündzeit)

Az eljegyzés utáni héten az ifjú mátkapár elmegy iratkozni a falu lelkészéhez és a községházára (eredetileg Einschreiben, később Ausschreiben, mivel a polgári házasság bevezetése óta kifüggesztik a házasulandók nevét).

A kihirdetés vasárnapján Diósdon a jegyesek nem hallgatnak szentmisét. Törökbálinton is csak a második alkalommal vannak jelen, de már nem állnak a legények, illetőleg a leányok közé, hanem a karzat alatt egymás mellett foglalnak helyet. Sartori szerint a miséről való elmaradás oka a megigézéstől való félelem. Ennek a hiedelemnek azonban ma már semmi nyomát nem találjuk. A nép magyarázata szerint a szégyenérzet tartja távol az ifjú párt.

Azon a vasárnapon, amikor a kihirdetésen jelen van a jegyespár, legszebb ruháját ölti magára és rozmaringszálat tűz a menyasszony keblére, a vőlegény pedig kalapjára, ha „megérdemlik” a tisztaságnak ezt a díszét.

Az első kihirdetés vasárnapjának délutánján a legény szüleivel a leány házába megy, hogy megbeszéljék a lakodalmi előkészületeket. Diósdon ekkor a legény engedélyt kér a leány szüleitől a lakodalom megtartására.

A megbeszélés egyik legfontosabb tárgya a lakodalom ideje, mert nem mindegyik évszak és nem mindegyik nap egyformán szerencsés a házasságra.

Igen kedvelt időszak a késő ősz és a tél eleje. Ilyenkor kevés a munka, ekkor ölik a legtöbb disznót és a pince borral van tele. Szívesen választják a farsang idejét is. Törökbálinton kivétel nélkül minden lakodalmat az utóbbi időben ülnek meg. Diósdon kevesebb jelentőséget tulajdonítanak az időpontnak; az anyakönyvek szerint már a tizennyolcadik század végén is megoszlottak az egyes hónapok között (1780 és 1790 között januárban 6, februárban 4, márciusban 1, májusban 2, júniusban 6, júliusban 3, augusztusban 1, szeptemberben 2, októberben 3, novemberben 8 lakodalmat tartottak). Törökbálinton nem kedvelik a májust; a néphit szerint a keresztjáró napok idején kötött házasságok boldogtalanok. Diósdon szerencsét hozónak tartják a kántorhetet.

A hét napjai közül Törökbálinton majdnem kizárólag a szerdát választják, amely pedig általában a német népnél nem kedvelt nap.

A nap megválasztása után megállapítják az esküvő óráját. Törökbálinton főleg de. 11 órakor tartják, szentmisével. Ez a szokás talán azzal a régi német hittel függ össze, hogy 12 óra után kötött házasság szerencsétlen lesz Diósdon gazdag és szegény egyaránt du. 3 és 4 óra között megy a templomba. A múlt században, amíg a községnek nem volt lelkésze, szintén délelőtt tartották meg a szertartást.

A lakodalom helye majdnem mindig a menyasszony háza szokott lenni. Törökbálinton a világháború óta azonban gyakran vendéglőben is tartják.

A lakodalmat illető megbeszélésnek még egyik fontos és talán legnehezebb tárgya a vendégek megválasztása. A násznagyi tisztség (Beistand) a bérmaatyát vagy ennek halála esetén a keresztkomát illeti meg. Vőfélyül (Brautführer) és nyoszolyólányul (Brauíführerin, erstes Kranzlmadl) Törökbálinton a bérma-gyermekeket, Diósdon a legjobb barátot és barátnőt vagy testvért kérik fel. Törökbálinton a vőfélyi tisztség betöltéséhez nagy rátermettség szükséges. Nagy óvatosságot kíván a többi vendég megválasztása is. Ugyanazon a rokonsági fokon mindenkit meg kell hívni. Ha az egyik unokatestvér jelen van, a másikat is meg kell tisztelni. Kis lakodalmon csak az egészen közeli rokonok hivatalosak (testvérek, nagybácsi és nagynéni, kereszt- és bérmaszülők, kereszt- és bérmagyermekek, nagy lakodalmon a távolabbi rokonok, szomszédok, a legjobb barátok és barátnők is jelen vannak. Hogy a nagy lakodalom 110—120 vendége jól érezze magát, Törökbálinton meghívják a falu legvidámabb emberét is. A falu előkelőségei (pap, kántor, jegyző, orvos), valamint a vőlegény barátai csak a lakomára hivatalosak.

A vendégek meghívása az eljegyzés és a lakodalom közötti időben történik. Legújabban a második kihirdetés vasárnapján a jegyespár a meghívottak névsorával végigjárja a falut. A meghívás legtöbbnyire a házak sorrendjében történik. A kis kiterjedésű és sűrűn beépített Diósdon az a szokás, hogy a meghívással legelőször a násznagyot tisztelik meg, majd a vőfélyt és a nyoszolyólányt. Ez alkalommal a szó csak a vőlegényt illeti meg. Diósdon a következőket mondja: „Wiə san khumə, um pitn, ops neid meihtn tas Kläit zu ti häiligi Houhzäit fiən”. A legnagyobb figyelmetlenségnek tekintik, ha a család gyermekeit, bármily kicsinyek is legyenek, nem hívják meg külön-külön név szerint. A meghívottak megköszönik a megtisztelést, majd megvendégelik a mátkapárt tésztával és borral. Azoknál a családoknál, ahol számítanak a meghívásra, legtöbbnyire előkészületek történnek a meghívók illő fogadtatására.

Régebben a mátkapár csak a nőtleneket hívta meg. A nősök meghívását két legényre bízták. Ezek a harmadik kihirdetés vasárnapján vagy a lakodalom reggelén járták végig a falut. Majd volt időszak, amikor a nősöket a legények is és a mátkapár is meghívta. Legújabban az utóbbiak közreműködése teljesen megszűnt. A meghívásnak ezt a három formáját nem kell ugyanazon szokás fejlődési fokozatainak tekintenünk. Valószínűleg különböző vidékekről származtak és falvainkban egy ideig párhuzamosan éltek egymás mellett.

A meghívó legény, mégpedig a vőfély és a vőlegény egyik barátja, díszes külsőségek mellett végezték tisztjüket. Sokszínű szalagokkal, különösen pirossal és nemzetiszínűvel, pántlikázták fel magukat. Törökbálinton mindketten kezükbe vettek borral megtöltött csutorát, Diósdon csak a vőfély, a másik legény pedig botot tartott, amelynek végére piros alma volt tűzve. A csutora nyakába rózsából vagy más virágból font koszorúcska volt akasztva. Belépésükkor kezet nyújtanak, majd a vőfély kis verset mond.

A rigmus végeztével a legények átnyújtják csutorájukat, amelyből a meghívottak isznak (aus dem Brautloch trinken). Ha közben kifogy a bor a csutorából, a házigazda újra megtölti. Mielőtt továbbmennének, bejelentik még a lakodalom napját.

Egy-két héttel a menyegző előtt intézik el a nagy bevásárlásokat. A mátkapár együttesen beutazik a városba és megveszi a lakodalmas ruhát. Már évtizedek óta semmit sem készítenek saját kezűleg, még a menyasszonyi koszorút sem. Azonban a múlt század végén Törökbálinton a menyasszonynak saját kezűleg kellett megvarrnia a vőlegény lakodalmas ingét (Brauthemd) és ráhímeznie jövendőbelije nevének kezdőbetűit Ugyanitt a nyoszolyólányok viaszból készült virágot vesznek, amelyet néhány rozmaringszállal együtt elvisznek a menyasszonyhoz, aki fehér szalaggal kis csokrot köt belőlük a legények számára. Diósdon ezzel szemben a menyasszony mirtusz csokorral, a nyoszolyólányok pedig fehér szegfűvel ajándékozzák meg a legényeket. A város hatása alatt a legények is kedveskednek a leányoknak virággal. Az a szokás, hogy a menyasszony csokrát a vőfély, az első nyoszolyólányét pedig a vőlegény veszi meg.

Amint láttuk, a jegygyűrű átadása eljegyzéskor történik. Minthogy az eljegyzés ma már kezdi elveszíteni eredeti jelentőségét, mind gyakoribb, hogy csak a lakodalom előtti nagy bevásárláskor veszi meg a vőlegény. A menyasszony különben is csak az esküvő napjától kezdve viseli. A néphit azt tartja Diósdon, hogy a lakodalom napja előtt hordott jegygyűrű szerencsétlenséget hoz az ifjú párra. A múlt században mint asszony sem húzta az ujjára. Az esküvő után bekerült a gyűrű abba a dobozba, amelyben a család életében jelentőséggel bíró többi tárgyat és írást őrizték.

A jegygyűrű manapság csak aranyból készül. Néhány évtizeddel ezelőtt még gyakori volt az ezüstgyűrű is. Sőt a múlt század végén még megtörtént, hogy a vőlegény az esküvő napján a falu boltjában vett néhány krajcárért bádoggyűrűt.

A nagy bevásárlásokkal együtt megveszik a meghívottak az ifjú párnak szánt ajándékokat is. Eredetileg valószínűleg csak pénzt ajándékoztak. Egy emberöltővel ezelőtt csak a násznagy vett a jegyeseknek valamit, mégpedig főkötőt, amellyel bekötötték a menyasszonyi koszorú levétele után a menyecske fejét. A többi vendég csak pénzt adott, Diósdon a menyasszonyi tánc alkalmával, Törökbálinton pedig a lakoma alatt, az úgynevezett „Gesundheitstrinken”-nél. Lassanként szokássá vált, a város hatása alatt, hogy a meghívottak hozzájárulnak többé-kevésbé értékes tárgyakkal és bútordarabokkal, a rokonság foka szerint, az új tűzhely megalapításához.

A lakodalmas előkészületek az utolsó napokban a két család minden munkabíró tagját igénybe veszik. A lakodalmas házban kiürítik a szobákat, a bútorok a padlásra kerülnek. A rokonok egymás után állítanak be élelmiszerekkel megrakott kosarakkal, baromfival, liszttel, tojással, vajjal. Az utolsó vasárnap reggelén a koszorúslányok nagy ruháskosarakkal egybegyülekeznek a lakodalmas háznál, majd együttesen végigjárják a falut és összegyűjtik a szükséges edényt.

Mind a két falunak van egy vagy két szakácsnője, akik minden lakodalmon jelen vannak és a sütést-főzést irányítják. Törökbálinton a nagy lakodalmakra a szomszédos Budaörsről hoznak szakácsnőt.

Mindezeken az előkészületeken a menyasszony vesz részt a legnagyobb igyekezettel. Így bizony gyorsan és munka közepette múlnak el életének legszebb és legvárakozástelibb napjai. Titokban ugyan könnyet is hullat: siratja lányságát, mert fél, reménykedése ellenére is, a jövőtől.

6. Esküvő (Trauung)

A lakodalom napján már kora reggel a vőlegény beállít a menyasszonyhoz. Mindketten bocsánatot kérnek a szülőktől a sok szomorúságért, amelyet leányuk nekik okozott, majd elmennek együtt a templomba gyónni és áldozni. Mielőtt a ház küszöbén kilépnének, az anya szenteltvízzel meghinti őket.

Törökbálinton a vőlegény a menyasszonytól jobbra áll, amíg a gyónásra várakoznak. Ugyanitt azt tartja a nép, hogy a vőlegénynek kell előbb a gyóntatószékhez járulnia, különben az asszony hordja majd a nadrágot. Diósdon ezzel szemben a menyasszony végzi előbb a gyónást, mert ez a község már régóta szereti ősi szokásait a város finomabb társadalmi formáival helyettesíteni.

A polgári esketésnek a nép szempontjából nincs oly jelentősége, mint az egyházinak. Törökbálinton a szentmise után mennek el a községházára, a tanúk kíséretében és egyszerű vasárnapi ruhában. Diósdon ma már, városi mintára, a polgári és az egyházi szertartást egybekapcsolják és a meghívottak is elkísérik legtöbbnyire a már teljes díszben lévő mátkapárt.

Az esküvő időpontja előtt már egy órával kezdődik a meghívottak gyülekezése a menyasszony, illetőleg a vőlegény házában, a szerint, hogy melyik család részéről hivatalosak. Diósdon a legények udvariasan elmennek a koszorúslányokért, átadják a csokrukat és elkísérik őket a vőlegény, illetőleg a menyasszony házába. Törökbálinton viszont a legények mind először a menyasszony háza elé vonulnak, ahol ez saját kezűleg kabátjukra erősíti a csokrot. Utána mindnyájan elmennek a vőlegényért. Eközben történik a menyasszony öltöztetése.

A menyasszonyi öltözet legfontosabb darabja a koszorú (Kranzl); ez ma már városi mintára mirtuszból készül. Régebben különböző színű művirágból fonták. A koszorúra hátul két ugyanolyan virágból kötött füzér volt erősítve. Diósdon azonban már ötven évvel ezelőtt a hosszú fehér fátyol kiszorította ezt a virágfűzért, előbb a gazdagoknál, később a szegényeknél is. Törökbálinton azonban ma is csak két fehér vagy világoskék szalag csüng le. Ugyanitt a koszorúnak régebben be kellett takarnia teljesen a hajzatot, az egyes virágok között nem maradhatott rés, valószínűleg a rossz szellemek varázsa ellen. A koszorút legtöbbnyire a násznagy felesége köti fel.

A menyasszony hajviselete ma már nem tér el a rendestől. Törökbálinton ezelőtt igen nagy hozzáértést kívánt elkészítése és legtöbbnyire két vagy három asszonyra hárult a község minden menyasszonyának a fésülése. A hajat középütt választották el és a homlokra húzták, hátul pedig húsz fonatból álló varkocsba kötötték. Koszorú csak azt a leányt ékesítheti, aki megőrizte tisztaságát; különben hajadonfőn vagy fejkendővel kell a nézők sorfala között a templomba vonulnia. Törökbálinton a menyasszony keblére rozmaring csokrocskát tűznek; ez szintén érintetlenségének a jelképe. A megesett lányra azt mondják itt, hogy a kecske megette a rozmaringját (ti kaas hot tein Rousmarin kfreinsn).

Lakodalom után a koszorút bekeretezik, a keretre ráírják az esküvő évét és a szoba falára függesztik. Szokás az, hogy az anya leánygyermekének halálakor a koporsóba teszi.

Törökbálinton a menyasszony érintetlenségének harmadik jele a fehér kötény. Ezt a koszorúval együtt le kell vetnie, amint asszonnyá lesz.

A ruha anyaga és színe ma Törökbálinton különböző. A múlt század végéig a szoknya mindig kék volt. Diósdon már több évtized óta a város divatját követik. Régebben szürke szövetruhát hordtak. Ezt a ruhát nagyon kímélték, mert ez szolgált halotti öltözetül is. Évenkint egyszer, mégpedig úrnapján azonban felvették. A szürke ruha után átmenetileg szokásos volt a barna vagy zöld szoknya és mellényke (Panschurl). Mindkét községben ezelőtt tarka színű kasmir vállkendőt is terített a menyasszony magára. Törökbálinton ma fekete félcipőt és harisnyát húznak. Diósdon természetesen mindkettő fehér.

Diósdon a menyasszony nem díszítheti fel magát ékszerével. Ennek a szokásnak semmiféle magyarázatát nem tudják adni. Azt szokták mondani, hogy nem való neki. A koszorúsleányok Törökbálinton a menyasszonyhoz hasonlóan öltözködnek. Diósdon a koszorújuk művirágból készül és a ruhájuk rózsaszínű. Mindkét faluban szokásos, hogy hajadon temetésén a leányok a lakodalmi ruhájukat öltik magukra.

A vőlegény és a legények öltözéke megegyezik a vasárnapival. Három évtizeddel ezelőtt Törökbálinton lábszárra tapadó nadrágot (ungarische Hose), csizmát és alacsony, szalagnélküli kalapot viseltek. A férfiakat is lakodalmas ruhájukban szokták eltemetni.

A néphumor szerint a vőlegény menyegzője napján sovány és gondterhes, ruhája és ingnyaka túlságosan bő.

Törökbálinton a vőlegény a mellére tűzött rozmaring csokrocskát balról, a legények pedig jobbról viselik. Németországban is mindenütt kedvelik lakodalomkor a rozmaringot. Törökbálinton azonban szláv szokások hatása alatt egy ideig a legények nagy, rozmaringból és művirágból készített és hosszú piros szalagokkal díszített csokrot tűztek a mellükre, amelyet a rikítót kevésbé kedvelő német ízlés még ma is rácnak (raizisch) nevez. Különösen a vőfélyé volt tarka. A piros szalagok mellett kéket és fehéret is lobogtatott a szél. A rozmaringágak és az ezüstözött kalászok felértek kalapjáig.

A zenészek Törökbálinton a rozmaring ágacskát, kis piros szalaggal átkötve, a kalapjuk mellé tűzik. Érdekes, hogy a világ minden népénél annyira kedvelt lakodalmas színnek, a pirosnak, csak ilyen kevés szerep jut itt már. Diósdon a zenészek nincsenek olyan szoros, családias kapcsolatban a lakodalmasokkal, mint Törökbálinton. Épp ezért semmiféle lakodalmas díszt nem hordanak.

Amint a lakodalmasok egybegyűltek, a vőlegény elvezeti vendégeit a menyasszony házába. Indulás előtt búcsút vesz szüleitől (Diósdon kindliche Verzeihung-nak nevezik). Törökbálinton a következő szavakkal fejezi ki háláját: Vergelt’s Gott für die christliche Erziehung. Majd a keresztanya imába kezd (egy miatyánk, üdvözlégy, hiszekegy), amelyet a lakodalmasok folytatnak.

A menet élén Törökbálinton a zenészek haladnak; Diósdon a menyasszony házában gyülekeznek.

Amint Törökbálinton a menet megérkezik a lakodalmas házba, a vőfély rímekben kikéri a menyasszonyt.

A vőfély verse után következik a menyasszony megható búcsúja szüleitől. Néha a vőlegény is bocsánatot kér és köszönetet mond a leány szüleinek. Diósdon az is gyakori, hogy a menyasszony szótlanul búcsúzik és csak a vőlegény köszöni meg jóságukat. Ezzel a szokással a német lakodalmas szokás gyűjteményekben nem találkoztam. Vajon magyarázata abban a régi jogi felfogásban keresendő, hogy a menyasszony képviselője átadatása után a vőlegény lett, vagy mivel az elválás feletti bánatában és a zokogástól nem tud szólni, ebből az egy szokásból nem dönthető el.

A búcsúnál nemcsak a menyasszony szokott hangosan zokogni, a jelenlevők szeme is megtelik könnyel. Sok helyen a sírás a menyasszonyra nézve kötelező, még ha a legnagyobb reménnyel néz is jövője elé. Sartori szerint ez a szokás az elválással kapcsolatos babonás rítusokkal függ össze. Erre utal egy diósdi mondás is: „Lachende Braut, weinende Frau” A vidám menyasszony felkelti a gonosz szellemek irigységét. A babonás hit mellett azonban részben oka még a nagy sírásnak a falu népénél tapasztalható egészséges pesszimizmus a jövővel szemben.

Mielőtt elindul a menet, ismét imádkoznak és a jelenlevőknek szenteltvizet nyújtanak, A mátkapárt a menyasszony anyja hinti meg, miközben az éghez fohászkodik : „Begleit euch Gott der Vater, Gott der Sohn und Gott der heilige Geist.”

A lakodalmas menet a következőképp áll fel : 1. menyasszony és vőfély, 2. vőlegény és nyoszolyólány, 3. a menyasszony lánytestvérei párjukkal, 4. a vőlegény leánytestvérei párjukkal, 5. kor szerint a többi hajadon párjával, 6., 7. a menyasszony és vőlegény tanúja feleségével (Beistandspaar), 8. a többi meghívott, Diósdon előbb a közelebb állók, Törökbálinton megfordítva. Diósdon legújabban, városi mintára, a menet élén egy kisfiú és leány halad. Kettős esküvő esetében (azaz, ha két családtag egyszerre köt házasságot) az idősebb menyasszony megelőzi a fiatalabbat. Az örömszülők közül rendszerint csak a két atya kíséri el a menetet.

A férfiak haladnak jobboldalon, mert a törökbálintiak szerint a férfi az úr, a diósdiak szerint, mert a szentképen is Szent József van jobbról. Törökbálinton néha megtörténik, hogy csak a menyasszony megy balról, a koszorúslányok mind jobbról. Egyáltalán mind a két községben mind jobban érezhető a városi lakodalmas menet hatása.

Ha a rezesbanda elkíséri a menetet, az élen halad, közben sűrűn játssza a marsokat. Diósdon gyakran csak a visszajövetelnél csatlakozott a menethez. Törökbálinton a múlt század végén néhány legény, borral töltött üveggel a kezében, a zenészek előtt ugrándozott és rikoltozott. A kiürített borosüvegeket kőhöz csapdosták.

Az idősebbek elbeszélése szerint a múlt században a lakodalmas menet teljesen más volt. Diósdon pl. valamikor a mátkapár a menet végén haladt. Törökbálinton egy ideig férfiak és nők külön-külön mentek, majd a menyasszonyt, akinek az arcát kendő borította, a vőfély és a nyoszolyólány vezette, a vőlegény pedig a két tanú között haladt. Ezek a szokásvariánsok megtalálhatók Németországban és a szlávoknál is.

A néphit szerint a mátkapár útközben a gonosz szellemek részéről a legkülönbözőbb veszélynek van kitéve és ezért különféle óvintézkedésekre van szükség. A lakodalmasok mind rozmaringot tartanak a kezükben, a nyoszolyólány pedig Törökbálinton (régebben Diósdon is) ezenkívül még egy almát vagy citromot is visz kendőbe kötve. A menetet, amerre halad, mindenütt sűrű puskaropogás fogadja, hogy elűzzék a szellemeket. Régebben a menyasszonynak kendővel való letakarása azt célozta, hogy ne legyen felismerhető.

A templomba vezető úton a babonának még egyéb színes formájával is találkozunk. A nép minden útközben történő jelenségnek vagy eseménynek jelentőséget tulajdonít és következtetést von belőle a jövőre. Mind a két faluban azt tartják, hogy a lakodalmas párnak nem szabad hátrafordulnia, vagy otthonfelejtett holmiért visszatérnie, mert nem lesznek boldogok (Diósd), illetőleg valamelyikük hamar vagy meghal vagy hűtlenné lesz (Törökbálint).

Az új háztartás jövendő sorsára erős hatással van az időjárás is. Ha Törökbálinton az asszony kötényére hó esik, úgy a házasság folyamán aranydukátok hullnak rá. Mindkét községben szerencsét jelent, ha a menyasszony koszorúja megázik. Törökbálinton azt is tartják, hogy a házasságban annyi lesz a könny, amennyi a lakodalom napján az eső. Diósdon a szél családi perpatvar előjele. Törökbálinton azt mondják, hogy annyi nyaklevest kap a menyasszony, ahány lövés esett menetközben.

Természetesen mindezekben a babonás hiedelmekben már csak kevesen hisznek őszintén, inkább csak a nép szórakoztatására szolgálnak, mint ahogy az egész lakodalom a falu számára nagy látványosság számába megy. Éppúgy megfigyeli és megbírálja a nézők serege, amely végig az utat és a templomot ellepi, a menyasszonyt, a vendégeket, a ruhákat. Azonban e kíváncsiság mögött ott van az a mély meggyőződés, hogy a házasság két ifjú léleknek szent és egész életre kiható eseménye. Ennek megfelelően a menet lassan és méltóságteljesen halad előre a kétoldalt sorfalat álló nézők suttogása és a puskák durrogása között.

Diósdon a menyasszonynak azt tanácsolják, hogy jobb lábbal lépjen a templom küszöbére.

Minthogy Törökbálinton az esketést mise előzi meg, nem vonulnak az oltár elé, hanem a templom hajójában maradnak (nőtlenek a két padsor között állnak, nősök a padokban ülnek). Régebben a mátkapár mise alatt az oltár előtt bársonyszéken térdelt. Úrfelmutatás után az ún. Brautlied-et szokták énekelni.

Néha a legény búcsúztató dalát (Eh’standslied) is eléneklik.

Az esketés szertartása alatt Törökbálinton a hajadonok az oltár baloldalán, a legények pedig jobboldalán állnak, a többiek a padokban maradnak. Diósdon az egész vendégsereg felsorakozik az oltár előtt (valószínűleg azért, mert itt általában kisebb a meghívottak száma), mégpedig a vőlegény hozzátartozói jobbról, a menyasszonyéi balról.

Legtöbb vidéken az esketés alatt a babona szinte a vallásos tartalom fölé emelkedik. E két faluban sem tudja a vallásos szertartás a jelenlévők figyelmét a jövőt megjósoló előjelekről elterelni. Ha az oltár gyertyái nyugodt lánggal égnek, a jegyesek családi élete boldog lesz. Amelyikük oldalán csak gyengén pislog, az hamarosan meghal. Ugyanitt mise alatt karöltve kell állniok. Törökbálinton azt tartják, hogyha a menyasszony nagyobb, neki kell majd férjét eltartania.

Törökbálinton a vőlegény esküje alatt a nyoszolyólány mögéje áll és fejére egy kis rozmaringkoszorút tesz. Diósdon is ismerték ezt a szokást. Itt azonban a koszorú mirtuszból készült és egy négy-öt éves leányka hozta magával fehér kendőben és tette a vőlegény fejére.

Az esketés befejeztével a násznép megkerüli az oltárt, megcsókolja a pap által nyújtott feszületet és egy erre a célra készített tálcára néhány tízfillérest dob (Opfergang). Az ez alkalommal összegyűlt pénz (kb 10-15 P.) a papé. Törökbálinton a templomszolgának is jut egy kis rész belőle. Diósdon az utóbbi a templom kijáratához áll, ahol mindenki néhány fillért nyom kezébe. Ugyanígy tettek régebben Törökbálinton a ministránsok.

Diósdon az Obfergang alatt a vőlegény halad a menyasszonyával a menet élén, Törökbálinton pedig előbb a menyasszony jön a koszorúslányokkal, majd a vőlegény a legényekkel és legvégül a házasok. Templomon kívül mind a két községben a menet élén a vőlegény és a menyasszony halad.

Diósdon templomból kijövet az ifjú pár barátai és barátnői szerencsét kívánnak házasságukhoz. Ez a szokás egészen újkeletű. A várostól vették át.

A nézők serege a visszajövetelnél is végigállja az utcákat. Diósdon különösen most durrogtatnak sokat a gyermekek a maguk csinálta lőszerszámokkal. Törökbálinton a nézők között rozmaringot osztogatnak a lakodalmasok, főleg az első koszorúslány, akinek fehér kendője tele van ezzel a kedvelt virággal. A násznép rozmaringja szerencsét hoz, másrészt a kölcsönös megbecsülésnek is jele.

A menetet a lakodalmas házban zárt ajtó fogadja. A vőfély bekopogtat a konyhaablakon és néhány pénzdarabot dob egy odakészített edénybe. Most kinyitja a szakácsné az ajtót és a menet bevonul a házba. Diósdon szokásos volt, hogy ajtónyitás előtt a szakácsné néhányszor az ajtón fakanállal kopogott. Sartori szerint a bejárat elzárása vagy eltorlaszolása az új otthonnal kapcsolatos szokásokkal függ össze. E két faluban a szokás eredeti értelmét elvesztette. Ma már vendéglőkben tartott lakodalmaknál is előfordul.

Mielőtt a menet feloszlana, szerencsét kívánnak az ifjú párnak, Diósdon először a menyasszony anyja, Törökbálinton a násznagy. Törökbálinton a szoba sarkában fogadják az üdvözléseket, Diósdon pedig az ajtóban állnak, a vőlegény kívül, a menyasszony belül. Az előbbi az ősibb szokás, mivel mindenütt a szobasarkot tekintik a szellemek elől a legbiztosabb helynek (Törökbálinton a lakoma alatt is itt ülnek). A szerencsekívánatoknál kezet fognak az ifjú párral, megcsókolják és a következő szavakat mondják : Ich wünsch’ dir viel Glück zum Eh’stand.

A meghívottak egy ideig még beszélgetnek, iszogatnak, majd hazatérnek, hogy a leányok és az asszonyok átöltözködhessenek a lakomára.

Diósdon az ünnepi vacsora előtt a nászpár mégegyszer meghívja azokat a vendégeket, akik az esküvőn nem vettek részt (papot, kántort, távolabbi rokonokat).

A lakodalmas házban a kapu előtt seregestül várakozó gyermekekről sem feledkeznek meg. Bőségesen osztogatnak köztük tésztát és kalácsot. Szegényeknek, betegeknek, szomszédoknak pedig a lakodalom után a maradékot küldik el.

7. Menyegzői lakoma

Az ünnepi lakoma a nép felfogásában a házasságkötésnek éppoly fontos része, mint az esküvő. A szétoszlott vendégsereg Törökbálinton du. egykor, Diósdon pedig hét óra után ismét gyülekezni kezd, nagyon lassan, mert senki sem akar első lenni. Rendszerint a férfiak érkeznek előbb és a lakoma kezdetéig kártyával rövidítik meg az időt. Az udvarias diósdi legények, mint az esküvő előtt, úgy most is elkísérik a koszorúslányokat a lakodalmas házba. A közelmúltban még a vendégek magukkal hozták evőeszközüket fehér kendőbe kötve.

Mint a lakodalmas menet rendezése, úgy az asztal körül az elhelyezkedés szintén régi, bevett szabályok szerint történik. Az asztalokat U-alakban állítják össze. A menyasszony Törökbálinton a szoba sarkába kerül, Diósdon a főhelyre. Néhány évvel ezelőtt a vőlegény nem ülhetett asztalhoz, mert a vendégeket kellett kiszolgálnia. Törökbálinton éjfél után a második étkezésnél az ifjú pár már a házasok között foglal helyet, mivel ezt megelőzőleg levették a menyasszony fejéről a koszorút. A vőfély a menyasszonytól balra, a nyoszolyólány jobbra ül Törökbálinton a házasok, élükön a két tanúval és azok feleségével a menyasszonytól balra kerülnek, a legények és leányok pedig jobbra. Diósdon a mátkapár után mind a két oldalon előbb a fiatalok, majd az idősebbek következnek, az előbbiek koruk, az utóbbiak rokonsági fokuk szerint. A falu intelligenciája az első koszorúslány mellett ül. Az örömszülők az asztal végére kerülnek, a menyasszony édesanyja kivételével, mert ő a felszolgálásnál segédkezik A gyermekeknek többnyire a szomszéd szobában terítenek. A tizenhármas számot lakodalmon még nagyobb gonddal kerülik, mint egyéb alkalomkor. Törökbálinton, még ha van is elegendő szék, csak padon ülnek. Amint a vendégsereg leül, a plébános hangosan elimádkozza a miatyánkot.

A lakoma fogásai és sorrendjük évek hosszú sora óta a következő: 1. tyúkleves Törökbálinton, paprikás csirke Diósdon, 2. marhahús, illetőleg vesepecsenye mártással, 3. kolbász savanyú káposztával, 4. rizsfelfújt, legtöbbnyire sodóval, 5. sült és kirántott hús, 6. tészta. Az étrend két legjellegzetesebb és legősibb fogása a kolbász savanyú káposztával és a rizsfelfújt. Az elsőt már nem kedvelik Diósdon, mert parasztosnak tartják. A tészták közül régebben, a szegényebbek még ma is, a rétes és a diós- vagy mákostekercs volt szokásos, télen gyakran a fánk is. Ma már egy lakodalmas asztalról sem hiányzik a torta. A nászpár tortáját (Brauttorte) díszekkel és cirádákkal ékesítik. Diósdon már több évtized óta a következő felírat olvasható magyarul: „Éljen a házaspár!” A második étkezésnél semmiféle hagyományos szokást sem tapasztalunk Főleg sült és kirántott húst s tésztát szolgálnak fel, Törökbálinton kezd szokássá válni a paprikás csirke. Befejezésül ebben a faluban csak kávét isznak, Diósdon pedig forralt bort.

Reggel hét órakor kerül sor a harmadik étkezésre. Ez kolbászból és káposztából áll. Diósdon felszolgálnak gyakran még savanyú tüdőt is. Régebben a szegényeknél erősen savanyított bableves volt szokásban.

Az ételek felszolgálásánál Törökbálinton a konyhában segédkező asszonyok láncot alkotnak a tűzhelytől az asztalig és egymás kezébe adják a tálakat. A sor végén a szakácsné áll. Régebben, és ez valószínűleg ősibb szokás, a vőlegénynek és a legényeknek kellett felszolgálniuk, de csak az első étkezésnél. Ma már csak a bor kezelése feladatuk. Diósdon az első vacsorán a koszorúslányok, a másodikon pedig a legények hozták az ételeket az asztalra. A borosüvegeket pedig a vőlegénynek kellett kezelnie. Ma mind a két faluban a legények csak a mellettük ülő koszorúslányt, a vőfély pedig a menyasszonyt szolgálja ki. A vőfélynek még kötelessége mindazt megenni, amit a menyasszony tányérján hagy. Az utóbbi fogyasszon lehetőleg mindegyik fogásból egy keveset. A leányok különösen sok káposztát egyenek, mert attól megszépülnek.

Amikor az első pecsenye az asztalra kerül, a rezesbanda játszani kezd. Törökbálinton már hosszú idő óta bevezetésül Kreutzweg egyik egyvelegét játsszák. A zenén kívül sok hagyományos tréfa szolgál a hangulat emelésére. Ilyenkor főleg az ifjú párra irányul a figyelem Diósdon hús helyett csonttal megrakott két tányért nyújtanak nekik. Törökbálinton kendővel letakart tálat tesznek eléjük, amelyben nyúl ül, piros szalaggal a nyakán. Az előbbi faluban pedig kis madarat rejlenek két egymásra borított tányér közé. Kettős lakodalmon két nyulat tesznek a tálba, piros és kék szalaggal. Mind a két faluban csokorba vagy sok papírba rejtve porcellán- vagy mézes bábut nyújtanak át nászajándékként. Mindezek a tréfák célzások az ifjú pár hamarosan bekövetkező családi örömére, de eredetileg valószínűleg varázsszereik voltak. A menyasszony pecsenyéjét rozmaringgal és szalagokkal díszítik fel; Törökbálinton kakasfejet tollastul helyeznek tálára vagy pedig egészben megsütött tyúkot díszítenek fel a tollával. Igen gyakori lakodalmas tréfa a menyasszony cipőjének elrablása. Törökbálinton az első lakoma végeztével egy fiúcska nagy titokban a menyasszonyhoz csúszik az asztal alatt és egyik lábáról lehúzza a cipőt. Mikor a kisfiú előtűnik, a vendégsereg nagy hahotában tör ki. Mindenki a vőfélyen gúnyolódik, mivel neki kellett volna a menyasszonyra vigyáznia. Minthogy hamarosan sor kerül a dísztáncra, a vőfélynek ki kell váltania a cipőt. Csak hosszú alkudozás után, amelyen régebben a vendégek is részt vettek árverés formájában, egyeznek meg.

Diósdon nem az első, hanem a második étkezés befejeztével játszódik le ez a jelenet és nem gyermek, hanem legény húzza le a cipőt. A kialkudott összeget a menyasszony kapja nászajándékul. Ez a szokás az utóbbi formájában látszik az ősibbnek; Bádenben szintén legények lopják le a cipőt. Eredetileg azonban a vőlegénynek kellett ezt megtennie.

Amint a szakácsnő munkájával végez, megjelenik a szobában, kezében nagy merőkanállal, amelyről ruhadarab lóg. A vendégeket mind sorra járva, a következőket mondja: Ti Kheihin hot tein kiil vəpreint. Mire a sor végére jut, megtelik kanala kisebb pénzdarabokkal. Néha felkötött karral állít be, mintha megégette volna kezét. Diósdon a szakácsné helyett legény szokott gyűjteni. A zenészeket távozáskor szokták megajándékozni.

Amint az ételeket elfogyasztották, következik Törökbálinton az egészségre ivás (Gesundheitstrinken). A vőfély, miután egy hosszú lakodalmas verset elmondott és poharát az ifjú párra ürítette, sorra járja a vendégeket tányérra helyezett és borral töltött pohárral. Hosszabb-rövidebb rigmus után mindenki kiüríti a feléje nyújtott poharat, és néhány pénzdarabot tesz a tányérra. Ez a szokás eredetileg szintén az ifjú pár anyagi támogatását célozta. A nép ma már koldulásnak tartja és ezért a jobb módú családoknál a vőfély legtöbbnyire megfordított tányérra teszi a poharat. Régebben a gyűjtés nagy, lapos fatányérral történt, amelyen a poháron kívül egy piros szalaggal átkötött villa is volt. A pénzt a menyasszony vette át és a zsebkendőjébe kötötte. Diósdon a menyasszonyt tánccal kapcsolatosan szokták megajándékozni, épp ezért a „Gesundheitstrinken” nem volt általánosan szokásban.

A Gesundheitstrinken után különféle dalokat énekelnek, de ezek az Eh’standslied kivételével nem lakodalmas énekek. Diósdon az Eh’standslied-del kezdik a dalolást. Utána a menyasszony egészségére énekelnek.

A főlakoma végét Törökbálinton a Vorförderung jelzi (Diósdon 40—50 év óta nem szokásos): a vőfély kalapját és egy rozmaringszálat az asztalra helyez, majd elmondja a Vorförderungsspruch-ot; utána a menyasszony jobbját nyújtja a vőfélynek, föllép a padra, onnan az asztalra és a kalapon keresztül a túlsó oldalon leszáll. A zenekar, közben keringőbe kezd. A vőfély néhányat fordul a menyasszonnyal, majd átadja a vőlegénynek. Az Ehrentanz befejeztével elkezdődik a várva-várt általános tánc.

Mint mindenfelé, Törökbálinton és Diósdon is az ifjúság legfőbb szórakozása a tánc. Sokhelyütt a tánc belekapcsolódik a lakodalom minden egyes mozzanatába Egyes vidékeken a lakodalmas menet a menyasszonyt a szülői házból kitáncoltatja. Másutt a tánc templom előtti téren kezdődik. A templomi szertartás és a lakoma között szokásos a sokféle Braut- és Ehrentanz. E két községben ma már csak a Vorförderung után kezdődik a tánc. Azonban valamikor Diósdon a lakoma előtt is keringőztek, Törökbálinton pedig már a templomból visszajövet néhány legény borosüveggel kezében a menet előtt ugrándozott és rikoltozott. A mai kiegyensúlyozottabb néplélekben a menyasszony megható búcsúja, a templomi szertartás ünnepélyessége túlságos ellentétet jelentene a tánccal. A visszafojtott jókedv azonban annál erősebben nyilvánul meg, amikor a pecsenye után a zenekar bevonul a szobába. A lakoma végeztével a vendégsereg apraja-nagyja segédkezik a tánchelyiség kiürítésénél. Törökbálinton közben a hajadonok és az asszonyok egy kis időre hazatérnek. Megetetik az állatokat és átöltözködnek. Hamarosan újra megjelennek, mind tiszta fehérbe öltözve, csak a kötényük színe sötétkék. Leány és asszony egyaránt haját fehér kendővel kontyba kötve hordja.

Alighogy megindult a tánc, a falu legényei az udvaron gyülekezni kezdenek, majd a legidősebbik vezetésével az Eh’standslieddel elbúcsúztatják a vőlegényt. Az ének végeztével egyenként szerencsét kívánnak a köztük megjelent ifjú párnak. A vőlegény borral és cigarettával kínálja meg őket. Hamarosan ismét énekelni kezdenek, majd a zenekar jelére bevonulnak a lakodalmas helyiségbe. A leányok, asszonyok körben állanak a fal mellett. A legények felkérik őket. Három táncot járnak velük. Törökbálinton ezalatt a férfi vendégek nem táncolhatnak. Elvonulásuk előtt megkapják járandóságukat: egy fertály bort és egy kuglófot, Diósdon azonkívül még egy sonka is jár nekik. Törökbálinton a legidősebb legény ivás közben egy poharat zsebébe csúsztat és elmenetelekor az ajtóküszöbhöz vágja a következő szavakkal : „Sou founkt si tsə Klik aun“. A legénybúcsú valószínűleg szomszédos magyar községből származik. Német szokásgyűjteményben nem találtam hasonló szokást. Pont éjfélkor következik az est legfontosabb cselekménye, a menyasszonyi koszorú levétele. Ezzel kapcsolatos a menyasszonytánc (Brauttanz).

A Brauttanz-nál a vendégek mind egybegyülekeznek a táncteremben. Diósdon a vőfély a következő szavakkal vezeti be: „Jeitzt faunkt si tə Prauttaunz aun” majd keringő ütemére néhányat fordul a menyasszonnyal, utána átadja az egyik tanúnak, akitől azonban hamar visszakéri és eltáncol vele a másik tanúhoz. Törökbálinton annyiban tér el a szokás, hogy a vőfély után a vőlegény táncol a menyasszonnyal. A menyasszonytánc folyamán az előbbi módon a vendégek mind sorra kerülnek, a tanúk után a nyoszolyólány, majd a többi legény és leány s végül a férfiak és az asszonyok. Számos helyen a menyasszonyi táncot Ehrentanz-nak is nevezik. E két községben is megtisztelést jelent a menyasszonnyal táncolni. Csak a büszke menyasszony nem táncol mindegyik meghívottal.

Diósdon a vendégek a tánc végeztével pénzdarabot nyomnak a menyasszony kezébe, ezekkel a szavakkal: Jeitzt pist a Frau.

Néhány évtizeddel ezelőtt szokás volt Diósdon, hogy bizonyos célért, jószándékért vagy kedves halott emlékére táncoltak, pl. ezzel a felkiáltással: Jetzt tanzen wir für das Glück des Paares, vagy für die verstorbene Mutter, die nicht hier sein kann. Törökbálinton is előfordul néha ez a szokás. Főleg az elhalt szülőkért táncolnak, gyakran az ifjú pár családi boldogságáért is (tas ti Praut in a Joa an schwoazäigältən Pui hod). Az idősebbek szerint a múlt században még nem ismerték ezt a szokást. Valószínűleg valamelyik szomszéd faluból került ide. Diósdon kívül ismerik még a szomszédos Etyeken, ahol szintén az elhaltak emlékére táncolnak. Ilyenkor a zenekar gyászindulót fúj, a jelenlevők pedig karjukra hajtják fejüket.

A menyasszonytánc alatt Törökbálinton a vőfély vagy az egyik tanú felesége óvatlan pillanatban letépi a koszorút a menyasszony fejéről. A menyasszony igyekszik megvédeni legszebb ékességét. Ha nem sikerül neki, arcát zsebkendőjével takarja el. A sírás azonban gyakran csak a hagyomány kedvéért történik. Diósdon a Brauttanz végeztével a menyasszony a szoba közepén egy székre ül le, a nászasszony kioldja hajából a koszorút és rögtön be is köti fejét fejkendővel. Törökbálinton guggoló helyzetben történik, nehogy a szoknyák összegyűrődjenek. Ugyanitt gyakran a menyasszony a koszorú levétele után szégyenében kiszalad vagy a vőfély kivezeti. A fehér vagy szürke selyemből készült fejkendő azt jelképezi, hogy a menyasszony átment az asszonyok közösségébe. A menyasszonyi ruha sem illeti már meg. Mikor ismét megjelenik férje karján, akit szintén megfosztottak rozmaringjától, már az asszonyok viseletét hordja.

Diósdon a koszorú levétele közben valamelyik fiú titokban vizet önt a menyasszony széke alá. Mikor felkel, a vendégsereg nagy hahotába tör ki. Törökbálinton is ismerik ezt a szokást, de itt ritkán látható, mivel túlságosan kíméletlen tréfának tartják.

Diósdon a vőlegény nem táncol a menyasszonyi tánc alatt. Amint azonban a menyasszony fejét bekötötték, a vőfély a vőlegény elé lejt vele és így szól; To pring i ti Praut. A vőlegény visszautasítja: Tei prauh i neid. I wü si sou hoom; wiə si kwəist is. A vőfély erre tovább táncol, de egy kör után ismét megáll előtte és megismétlődik az előbbi jelenet. A harmadik alkalommal a vőlegény belenyugszik : Waun əs neid aundəscht is, sou nimi’s, majd keringőzni kezd vele. A vendégek ekkor előveszik zsebkendőjüket, korbácsot (Khoabatsch) csavarnak belőle és addig verik őket, míg csak ki nem jutnak a szabadba.

A menyasszonyi tánc befejeztével megterítik az asztalokat a második étkezéshez. A lakoma alatt éri el a jókedv tetőpontját. Ez reggelig tart. Tréfás dalokat és énekeket adnak elő, a leányok férfiruhában, a legények pedig szoknyában és kontyosan táncolnak.

A hét órakor tálalt reggeli után a vendégek búcsúzkodása következik. Meghívott és házigazda kölcsönösen kifejezi köszönetét a megtisztelésért.

Törökbálinton a vendégek az ifjú párt otthonába kísérik. A zene a menet élén halad, a nézők ismét megjelennek az utcán. Mielőtt a menet szétoszlana, gyakran még egy keringőt táncolnak. Ennek a szokásnak sok helyütt mélyebb értelme van. Egyes községekben szabadban fa körül táncolnak. Törökbálinton ma már semmiféle hagyományos szokás sem kapcsolatos vele.

Diósdon az új házaspár a lakodalmas házban marad, a zene pedig a vendégeket hazáig kíséri. Mindkét községben a legények megkínálják a szembejövőket borosüvegeikből. Az ital visszautasítása Törökbálinton nagy sértést jelent, Diósdon pedig szerencsétlenséget.

A vendégek azelőtt gyakran délig folytatták a szórakozást valamelyik vendéglőben. Diósdon a férfiak legszívesebben valamelyik pincébe térnek be. De a koszorúslányok sem feküdnek le: hátra van még az edények széthordása. Mire délben a harang megkondul, a lakodalom minden nyoma eltűnt már, csak az asszonyok beszédében él még tovább több héten, néha éveken keresztül.

1 Weínhold, K., Die deutsche Frau im Mittelalter. Wien, 1897. 284. 1

2 Hermann Egyed A bátaszéki németek és népdalaik c. munkájában szintén írja: „Nem fordul elő nálunk mitikus dal és a tulajdonképeni lakodalmas dal sem(menyasszonybúcsúztató, stb.) — vers dallam nélkül — igen.” Budapest, 1929. 35. 1.

3 Böckel, 0., Psychologie der Volksdichtung. Berlin, 1913. 372. 1.

4 Böckel, 0., Psychologie der Volksdichtung. Berlin, 1913. 372. 1.

5 A lakodalmas versek egybefoglalva a szokásgyűjtemény után találhatók (a komoly hangú rigmusoknak csak egy kis részét közlöm).

Vélemény, hozzászólás?