Mészáros Ádám: Családtörténet a budai hegyekben
(I. rész)
Magyarország területére több alkalommal költöztek különbözo eredetu, külhoni népek. A betelepült népcsoportok egy része a hatalmas pusztításokat végzo háborúk folyományaként, más részük ezektol függetlenül érkezett hazánkba. A 17. század végi, évekig húzódó háború, mely a török megszállók kiuzésére irányult, nagy területeken tüntette el az élet nyomait. Ennek orvoslására a hatalom telepeseket hívott az országba. Ilyen körülmények között kerültek Magyarországra a tanulmányomban szereplo Perl és Maurer családok felmenoi.
Perl Péter törökbálinti komuves és Maurer János (Johann) diósdi szolosgazda 1843-ban a Somogy megyében fekvo Böhönye mezovárosba (oppidum) költöztek. Gyermekeik már Böhönyén alapítottak családot. Mivel kiszakadtak a német nyelvi környezetbol, rövidesen bekövetkezett a nyelvváltás. Ma élo utódaik már magyar anyanyelvuek. Írásom a két család történetét kíséri végig a német oshazától kezdve, a Magyarországra vándorláson és a Buda vidéki hegyek ben való megtelepedésen át egészen a Böhönyére költözésig.
A Perl és a Maurer családok felmenoi több hullámban, évtizedeken keresztül vitték véghez �onalapításukat� A bevándorolt osök egy-két frank és bajor család kivételével � svábok földjérol�érkeztek hazánkba.
A Fekete-erdo (Schwarzwald) valamint az északi Alsó – és a délebbre fekvo Felsosvábföld (Niederschwaben und Oberschwaben) ma Baden-Württemberg német tartomány részei. Az Alb hegyvonulata és a Freiburg mellett eredo Duna nyugat-keleti irányban szeli ketté e területet, s választja szét így Alsó- és Felsosvábföldet. A Svábföld oslakói kelták és germánok voltak. Belolük, valamint a 3-4. században ide települo alemannok ból ötvözodött az a német nyelvu népcsoport, amelynek tagjait svévek nek (Suevi) vagy svábok nak nevezik.
Az önálló sváb hercegség a frank birodalom kötelékében született meg, és 1268-ig állott fent. Az Augsburg ot, Elzász t (Elsass) és Svájc német lakta részeit is magába foglaló hercegség ekkor darabjaira hullott szét, és egyes részeire különbözo uraságok tették rá kezüket. Közülük a legnagyobb területeket az elzászi eredetu Habsburg család szerezte meg, és a 14. században rakta le hatalmas, országnyi méretu birtokának alapjait. 1495-ben alakult meg a württembergi hercegség, mely átvette a sváb területek irányítását. Württemberg �és a svábok földje �azonban továbbra is osztrák hubérbirtok maradt, ami a württembergi hercegek és a Habsburg család közt állandó ellentétet jelentett.
A Martin Luther által 1517-ben megindított reformáció a katolikus Habsburgok és a protestánssá lett württembergi hercegek további szembenállását eredményezte. Az alsósváb terület ( Niederschwaben ) rendjei Württemberget követve evangélikus hitre tértek, a konstanzi püspök alá tartozó déli, felsosváb rendek ( Oberschwaben ) pedig megmaradtak Róma vallásánál. Az egyházi és a világi vezetok hatalmuk megtartásán vagy befolyásuk kiterjesztésén fáradoztak, míg a válságos idoszakot átélo egyház a reformer hitújítókban látta legfobb ellenségét. A parasztság vállát nyomó terhek eközben egyre elviselhetetlenebbé váltak, és a nagy adókkal sanyargatott földmuvesek csak az uraik elleni lázadásban láttak némi reményt.
A Luthertol elindult vallási reformgondolat az elnyomott parasztság szemében a szociális és társadalmi változások lehetoségét is felcsillantotta. 1524-ben �tíz évvel a magyarországi Dózsa-felkelés után �a Német-Római Birodalomban is parasztháború tört ki. A felkelés Svábföldrol indult, és 1525-re Frankföld re, Türingiá ra, Svájc ra, Szászország ra, Tirol ra és Karintiá ra is átterjedt. A mozgalom elso és jelentos gócpontjai éppen azokon a területeken alakultak ki, ahol nem sokkal ezután számos osünkkel is találkozni fogunk: népes paraszttábor állomásozott a Fekete-erdei Waldshut és Bonndorf térségében valamint a felsosvábföldi Biberach, Wurzach és Kempten városok környékén. Az országos méreture duzzadt felkelés rengeteg áldozatot követelt, ám végül a nemesi csapatok bizonyultak erosebbnek, s a parasztok lázadását kegyetlen megtorlás követte.
A parasztság sorsa ezután még rosszabbra fordult. A falvak gyakori hadszíntérré válása és a magas adók a 17. század elejére mérhetetlen szegénységet és nyomort eredményeztek. A kilátástalanságot tovább fokozták az 1600-as évek németországi eseményei, amelyek végül a vidéki családok tömeges kivándorlásához vezettek. Egyre többen döntöttek otthonuk, szülo földjük elhagyása mellett. A kivándorlási kedv a 18. században tovább nott. A hazájukat elhagyó németek többsége eleinte osztrák, francia vagy cseh földre, majd a 17. század végétol a török alól felszabadult Magyarországra költözött. A kivándorlók derékhadát kezdetben Baden és Württemberg adta, de az 1720-as évektol egyre többen jöttek Frankföldrol, Bajorországból és Hessenbol is. A svábföldi bevándorlók kezdeti túlsúlya miatt a magyarok az összes német telepest �váb�nak nevezték. Ez a téves általánosítás a magyar köznyelvben napjainkban is él.
Azt gondolhatnánk, hogy az egyes magyarországi német családok származási helyét az adott községben beszélt nyelvjárás alapján valószínusíthetjük. A Budán beszélt keleti bajor (bécsi) nyelvjárás azonban olyan eroteljesen rányomta bélyegét a Budai-hegység német falvainak nyelvére, hogy azok elveszették eredeti sváb illetve frank nyelvjárásaikat. Azt, hogy a Budai-hegység németsége nagyrészt sváb és frank, kisebb részben bajor eredetu, ma már számos családtörténeti kutatás bizonyítja.
A Perlek és a Maurerek osei közül négy biztosan, míg másik négy valószínuleg Felsosvábföld rol ( Oberschwaben ), ketto pedig a Fekete-erdobol ( Schwarzwald ) költözött Magyarországra. Egy család a Bajor – vagy a Cseh-erdo területérol, egy pedig Frankföld rol érkezett Magyarországra. További öt család származása bizonytalan. A legtöbben tehát Felsosvábföldrol jöttek, s közülük szinte mindenki a Dunával határos obermarchtali uradalom területérol származott.
|
Családnév |
Régi lakóhely |
Kivándorlás éve |
Új lakóhely |
|
Albicker (Albeker) Hedl Heinemann Heyberger Maurer Mihalek Neubrand Perl Pruckner Rieger Storz (Starz) Türner Walter Wiemer Willich Zeiler Zeller |
Endermettingen (Schwarzwald) ? (Oberschwaben) Ambringen (Schwarzwald) Emerkingen (Oberschwaben) Seekirch (Oberschwaben)
Emerkingen (Oberschwaben) Böhmerwald (Bayern) ? (Oberschwaben)
Unterwachingen (Oberschwaben) Schöntal (Franken) ? (Oberschwaben)
? (Oberschwaben)
|
1764 1700 k. 1748 k. 1746 1754 1740 k. 1773 1772 1700 k. 1749 k. 1712 1718 k. 1737 k. 1710 k. 1737 k. 1729 k. |
Törökbálint Budakeszi Zsámbék Budakeszi Budakeszi Budaörs Budakeszi Törökbálint Budakeszi Zsámbék Budakeszi Zsámbék Budakeszi Budakeszi Zsámbék Budakeszi Érd |
A Duna menti Obermarchtal kolostorát a 8. században alapították, s fennhatósága alá tíznél is több plébánia és számos község tartozott. Az uradalom része volt többek közt Ober- és Unterwachingen, Emerkingen, Reutlingendorf, Betzenweiler, Sauggart valamint a Federsee partján fekvo Seekirch és Alleshausen is. A kutatott családok oseivel ezekben, a falvakban találkozunk eloször az 1600-as évek elején. A kolostornak, amint a világi földesuraknak is, számos környékbeli faluban földbirtokai és jobbágyai voltak. Az unterwachingeni plébánia patrónusi jogáért például a kolostor sokáig vitában állt a helyi és az emerkingeni birtokosokkal. 1292-ben aztán a nemesség végleg feladta a küzdelmet az erosebb papság javára. Az Obermarchtal környéki birtokviszonyok az elkövetkezo századokban tarka képet mutattak: a papi birtokok mellett az osztrák, azaz Habsburg birtokrészek voltak a legnagyobbak, de helyi földbirtokosokat is találunk a környéken.
Láthattuk, hogy az 1524-25-ös parasztfelkelés vérbe fojtása után a német jobbágyság helyzete tovább romlott. Most nézzük, milyen események vezettek a dél-német parasztság kivándorlásához. Az elso nagy csapást a 30 éves háború (1618-1648) jelentette. A hosszú háború és az azt kíséro járványok a német népesség jelentos hányadának pusztulását hozták. Württemberg és Pfalz tartományok területén, különösen Ulm és Heidelberg térségében a népességpusztulás elérte a 70-75%-ot is, de a Svábföld többi részén valamint Frankföldön , Bajorországban és Hessenben is 50% felett volt. Az északi tartományokban: Szászországban , Sziléziában , Brandenburgban és Pomerániában is hasonló kép tárul elénk. A pusztulás egyedül északnyugaton maradt 15% alatt.
Felsosvábföld területe 1632-ben változott hadszíntérré, mikor is Gusztáv Adolf seregei Bajorország ellen indultak. Emerkingen be például 1632. április 23-án vonultak be a svédek, akikhez �sorozatos gyozelmeik okán �a württembergi katonaság is csatlakozott. Éppen a sváb csapatok dúlták fel borzalmasan a helységet, s fosztották ki teljesen az emerkingeni jobbágyságot egy éjszakán, 1632. júliusában. Miután az egyház Emerkingent mégis biztonságosabbnak ítélte, 1644-ben ide helyezték át az istentiszteleteket Unterwachingen bol. A régi rend 1648-ban állt vissza.
A hosszan elnyúló háború alatt jelentos területek néptelenedtek el. A hatalmas ember-veszteséget csak kis részben pótolta az a Svájc ból jövo bevándorlás, mellyel talán az Albicker család ose is a Fekete-erdobe érkezett. A gazdátlanná lett földekre a földesurak sorra tették rá a kezüket, így jelentosen csökkent a jobbágyok kezén lévo földek aránya. Amikor pedig a népességszám a század vége felé újra emelkedni kezdett, s az 1720-as évekre megközelítette a 30 éves háború elotti szintet, a jobbágyföldek kisajátítása miatt kialakuló földhiány komoly problémává lépett elo. Kiutat jelenthetett volna a szegény családok fiai számára valamilyen iparos mesterségre való áttérés a földmuvelés helyett. Ez a törzsöröklés szerint élo német családoknál amúgy is bevett szokás volt, ugyanis itt egyetlen fiú örökölte az egész földet, aki kifizetvén testvéreit, biztosította számukra a más területen való boldogulást, megadta a kezdotokét az iparuzéshez. A földet öröklo fiú azonban sokszor nem tudta kifizetni testvéreit, és a különbözo szakmák �foképp a szabó, a takács és a cipész �is teljesen telítve voltak.
Rontotta a lakosság helyzetét, hogy a sváb körzet vezetoi nem tudták megteremteni a külso ellenséggel szembeni védelmet. Miközben Württemberg urai közt éles katolikus-protestáns ellentét feszült, a sváb katonaság tehetetlen volt a franciák rablóhadjárataival szemben, amelyek 1667-tol a lakosság újabb, ismétlodo sarcolásait, kifosztásait okozták. Az éhség és a nyomor, a betöro és a beszállásolt katonák valamint a járványok pusztításai meggátolták a parasztság talpraállását. Emellett a nemesség folyamatosan csorbította jogaikat is. Sok helyen még a házasságkötést és a mesterségtanulást is az uraság engedélyéhez kötötték. A notlen férfiakat bármikor behívhatták katonának, akár tíz vagy több (!) esztendore is, míg a házasokra ez a hosszú szolgálat nem vonatkozott. Világos, hogy a hatalom érdeke az esküvok elhalasztása vagy tiltása volt, a jobbágyok pedig nehezen viselték jogaik ily mértéku semmibe vételét. Aki viszont engedély nélkül is kitartott házassági szándéka mellett, annak az uradalomból való kitiltással kellett számolnia.
A súlyos társadalmi problémák mellett a további háborúk: a spanyol örökösödési háború (1701-1714), a francia-osztrák háború (1732-1739) és az osztrák örökösödési háború (1740-1748) valamint Eberhard Lajos herceg (1693-1733) pazarló regnálása tették kilátástalanná a sváb parasztság jövojét. Már a 17. században is számos családról készült feljegyzés, akik elhagyván szüloföldjüket, Ausztriá ba, Franciaország ba illetve Csehország ba költöztek.
Magyarország on ekkor még rendezetlen politikai viszonyok uralkodtak. A fováros és az ország nagy része török fennhatóság alatt állt, s a terület felszabadítására sokáig komoly esély sem volt. Magyarok, osztrákok és mások szervezett összefogásával és évekig elnyúló harcok árán sikerült csak kiuzni a megszállókat, ami a városokban és falvakban lakó nép számára is komoly vérveszteséggel járt. A magyar fováros felszabadítására irányuló, 1683-1686 közötti hadi események folytán a budai hegyvidék szinte teljesen elnéptelenedett. Az 1686-os keresztény gyozelem utáni elso vármegyei portaösszeírás egyedül Tök községben talált lakosokat. Az elbujdosott magyar parasztság egy része visszatért ugyan, ám sok falu ezután is puszta maradt. Ahhoz, hogy az élet újra megindulhasson, új telepesekre volt szükség. A budai hegyvidék legnagyobb birtokosa, a Zichy család élen járt a telepítési mozgalomban.
Az elso német telepesek Magyarországon Buda és Pest közvetlen környékén telepedtek meg. Az 1710-es évekig kevesen voltak, mert a nagyobb arányú beköltözést a folytonos háborúskodás meggátolta. A karlócai békéig (1699) húzódó török háborúk után Magyarországon a Rákóczi-szabadságharc (1703-1711), ezzel egy idoben, Németországban a spanyol örökösödési háború zajlott. A telepítés így csak az 1720-as évektol vehetett nagyobb lendületet, mikor a magánföldesurak és az egyház mellett a bécsi udvar is aktívan bekapcsolódott a mozgalomba. Bécs számára a �ákóczi-rebellió�után a megbízható, katolikus vallású német lakosság betelepítése különösen kívánatos megoldásnak ígérkezett. Azokban a dél-német uradalmakban, amelyek közvetlen osztrák kormányzás alatt álltak, a telepítési politika közvetlenül érvényesülhetett. E törekvések hamar találkoztak a reményvesztett svábok kivándorlási szándékával.
A toborzás, verbuválás a falvakban történt. A magyar földesurak vagy egyházi birtokok képviseloi a német birodalom falvaiban népszerusítették az általuk képviselt uradalmat, és azok számára, akik vállalták a költözést, házat, földet és többféle kedvezményt helyeztek kilátásba. A toborzottak rendszerint a szegényebb rétegekbol kerültek ki. Miután megváltották magukat a helyi földesúrtól, manumissziót, vagyis elbocsátó levelet kaptak. Ennek birtokában szabadon költözhettek a birodalom más országaiba. A telepes családok gyalog vagy kocsival jutottak el az ulmi vagy valamely más dunai kikötoig, ahol hajóra szálltak, és Ulmer Schachtelnak (magyarul ulmi skatulya) nevezett, bárkaszeru hajóikon elindultak Magyarország felé.
A megváltás vagy manumisszió összege koronként és helyenként változott, általában 1- 10 rajnai forint között volt. A szegényeknek kevesebbet kellett fizetniük, a nincstelenektol sokszor csak egy imát kértek az uradalomért. A kivándorlási kedv a szegénység körében oly nagy volt, hogy egy alkalommal például Unterwachingen falu egész lakossága Magyarországra akart menni, derék plébánosuk minden gyozködése ellenére. 1712 tavaszán egyedül csak az obermarchtali uradalomból 40 csoport indult útnak. Az elbocsátást jellemzoen csak a hajadonoktól tagadták meg, de így is voltak olyanok, akik szabadságuk megváltása nélkül távoztak el. A legfobb kivándorlási központ Ulm városa volt. A többféle vidékrol származó telepesek itt gyultek össze, és itt szállhattak fel a gyakorta induló hajókra. Útlevelet kaptak, és utasítást arra vonatkozóan, hol települhetnek le az új hazában. A házassági engedéllyel nem rendelkezo fiatalokat sok esetben Ulmban adták össze. A Sankt Michael zu den Wengen templom esketési anyakönyvében nem ritka az ilyen bejegyzés : �rant itinerentes in Hungariam��vagyis a pár útközben Magyarország felé házasodott össze.
Matthäus Maurer és Maria Magdalena Hammer esketési bejegyzése
Ulm, 1754. május 12.
Az út nagyjából két-három hétig tartott, és egyáltalán nem volt veszélytelen. Nem egyszer sarcot követeltek tolük, holott privilégiumaik értelmében mentesek voltak az adók és a vámok alól. Ilyenkor, a továbbhaladás érdekében mégsem tehettek mást, pénzzé kellett tegyék vagyonuk egy részét, ami a megérkezés után sokszor komoly gondokat okozott. Az utazókat járványok, betegségek is veszélyeztették.
Az ulmi skatulya nevezetesebb megállóhelyein a telepesek regisztrálása és eligazítása végett bevándorlási központokat létesítettek. A budai hegyvidékre érkezoket Pest-Budán, a Tolnába és Baranyába települoket valamint a bácskai és bánáti német telepeseket Apatinban, Baján, Dunabökényben és Újvidéken fogadták, majd a megfelelo célállomásra irányították oket. A telepesek ezután szárazföldi úton, szekereken folytatták útjukat. Megérkezésük után a telepíto földesurak gondoskodtak róluk, akik különféle kedvezményekben részesítették oket. Ez általában három év teljes és újabb három év részleges adómentességet, ingyenes házhelyet és telket valamint általában ingyenes épület- és tüzelofa biztosítást jelentett.
A német telepesek útja Magyarországra
Az elso telepítok a budai hegyekben birtokos Csáky és Zichy családok voltak, akik nem sokkal Buda visszavívása (1686) után szétküldték toborzóbiztosaikat a német birodalom déli tartományaiba. Annak ellenére, hogy a magyar fováros felszabadulásával nem értek véget a harcok, és az ország területén még javában folyt a török elleni küzdelem, Budára és környékére alig a török elvonulása után már megérkeztek az elso német telepesek. A Csáky família pilisvörösvári birtokára már 1688-ban német családok költöztek, és a századforduló idejére németek népesítették be a Zichyek több birtokát is, köztük Budakeszit . Zichy Péter (1671- 1726) 1698-tól fokozatosan, több hullámban költöztetett ide telepeseket, akiknek az új szolo telepítésénél 5 évi adómentességet adott. 1715-ben 19, 1720-ban már 55 sváb gazdát írtak össze a faluban. Oseink közül eloször a Hedl és a Pruckner családok költöztek Budakeszire , ok már 1701-ben feltuntek a faluban. Az 1710-es évek elején telepedett le itt a Wiemer família, és a Starz család Unterwachingenbol , míg a Czeiler família 1729 táján, a Walter család pedig 1737 körül érkezett.
Zsámbék szintén a Zichyek birtoka volt, ahol a hódoltság végére már csak törökök laktak . Ide elobb 1686-ban (Zichy István hajdúi és huszárjai személyében) új magyar lakosok, majd 1712-tol Biberach környéki svábok jöttek. 1714-ben 12, 1717-ben 25 német család lakott itt, majd 1718-ban újabb 36 fo érkezett, köztük lehetett a Türner család is. 1723-ban további 34 sváb család, majd 1724-ben Würzburg környékérol 50 frank telepes költözött ide. 1725-ben 64 magyar, 81 sváb és 107 frank családot találunk Zsámbékon , mely ekkor Magyar, Sváb és Frank utcára tagolódott. A beköltözés ezt követoen is folyt: A Willich család ose például az 1730-as években települt ide.
A kezdeti idok telepesei igen nyomorúságos körülmények között éltek, lassan sikerült csak megélhetést teremteniük. Jó ideig kunyhókban, kalyibákban laktak, hiszen a földesúrtól kapott házhelyeken maguk kellett fölépítsék házaikat. A parlagon lévo földeket maguk kellett feltörjék. Megélhetési gondjaik miatt sokan odébbálltak, más faluba költöztek.
A szegénység mellett a járványok is sújtották a népet. A legsúlyosabb az 1738-tól 1742-ig húzódó, utolsó nagy magyarországi pestisjárvány volt, amely vidékünket 1739-ben érte el. Zsámbékon 823, Budakeszin 536 áldozata volt a fekete halálnak. Mindkét községben a plébá nos is meghalt, így az anyakönyvi kimutatás is lezárult abban az évben. Sajnos 1739-40 körül több adat egyáltalán nem került feljegyzésre. A gyilkos nyavalya a vidék népének csaknem a felét sírba döntötte. Budaörsön például olyannyira megfogyatkozott a népesség, hogy a birtokos Zichy Péterné asszony kénytelen volt új telepeseket hívni a faluba. Az ekkor érkezettek közt találjuk a Mihálek család oseit is. A cseh (esetleg szlovák) vidékrol érkezett család két nyelvváltáson is átesett. Elobb a német környezetben elnémetesedtek, majd kései utódaik �amint azt látni fogjuk �magyarrá lesznek. A budaörsi telepesekrol 1864-ben az utódok úgy emlékeznek, hogy �öbbnyire favágó emberek�voltak.
A demográfiai katasztrófa másutt is nagy telepítési hullámot vont maga után. A járvány utáni idoben költözött Budakeszire az emerkingeni Heyberger család több tagja, továbbá ekkor jelent meg Zsámbékon a Rieger és az ambringeni Heinemann família is. A seekirchi Maurer család ifjú sarja 1754-ben települt Budakeszire . A pestist követo telepítési szándék tehát újfent visszhangra talált a német birodalomban. Rengetegen jelentkeztek telepesnek. Mivel azonban sok kalandvágyó és dologkerülo ember is volt közöttük, az 1750-es évektol eloírtak egy összeget, amit ha az illeto nem tudott felmutatni, nem jöhetett Magyarországra.
A hétéves háború (1756-1763) után újabb, a helyzetükkel elégedetlen paraszti tömegek indultak meg a birodalomból Magyarország felé. Az 1750-es és 1760-as évek állami telepítési akciói már jobb feltételeket biztosítottak a telepeseknek, mint a korábbi földesúri akciók. A Zichy-birtokon épp ebben az idoben ért véget a földesúri hatalom: 1766. március 31-én a bécsi kamarai adminisztráció vette át a hatalmat. Oseink közül utoljára az emerkingeni Johann Neu brand (1751- ?) érkezett ide 1773-ban, immár kamarai telepítéssel. Az egyház is hívott a birtokaira német jobbágyokat. Törökbálintot 1773-ig a jezsuita rend bírta. Az endermettingeni Albicker család tagjai 1764-ben, a bajorországi Straubing környékérol származó Perlek pedig 1772-ben leltek új otthonra a jezsuiták törökbálinti birtokán.
A budai hegyvidék és családaink életében is új fejezet indult a falvak újratelepítésével. A különbözo falvakból származó telepesek új lakhelyükön igen hamar közösséggé kovácsolódtak össze. A német falvak aránylag rövid ido alatt talpra tudtak állni. E mögött hatalmas munka és tengernyi veríték lehetett. A községek népessége a földmuvelés mellett szolotermesztéssel is foglalkozott, ami aztán sok családnál fo foglalkozássá lépett elo.
A budai hegyvidék németsége a környék magyar, szlovák vagy szerb falvaival szemben endogám közösség volt. Szívesen házasodtak viszont a környék más német ajkú falvaiba, ami jelentos népmozgást idézett elo a vidé ken . A helyváltoztatást azonban nem csak a házassági, családi kapcsolatok, hanem egy-egy puszta benépesítése , esetleg új birtok vagy szolo vásárlása vagy a kedvezobb adóterhek is kiválthatták.
A Perlek osei közül is többen változtattak lakhelyet. Philipp Türner (kb.1708-1779) azért költözött el Zsámbékról , hogy elobb a baroki , majd a mányi csapszéket bérel je, mint árendás kocsmáros. Egy másik zsámbéki os, Matthias Willich (�740) családja egy ideig Torbágyon élt, és a szintén zsámbéki Heinemann család tagjai is �szegénységük miatt �gyakran változtatták lakhelyüket . Mindezen nem csodálkozhatunk, hiszen már 1728-ban is így írnak a zsámbéki parasztságról: �akossága annyira szegény, és annyira híján van a marháknak, hogy többnyire koldulással vagy máshol végzett kézi munkával keresi kenyerét . A nép annyira csavargó természetu, hogy kb. 9 személy egész családjával munkára szétszóródott és házukat lebontották, úgyhogy visszatérésük nem remélheto�
A jobb megélhetés reménye motiválta a budakeszi Maurer és a budaörsi Mihálek családot is, akik elhagyván lakóhelyüket, a korábban néptelen Diósd pusztára költöztek. Diósd az 1760-as években népesült a környékbeli falvakból. 1774-ben már húsz család lakta, jobbára zsellérek, akik szolomuvelésbol tartották fenn magukat. Néhány évvel a Maurer és a Mihálek család után a törökbálinti Benedikt Albicker (1746-1792 ) is ide költözött, miután 1770-ben egy diósdi özvegyet vett noül. Diósdi családaink életét egyre inkább a szolomuvelés és a borászat határozta meg. A törökbálinti Perl család tagjai a borászkodás mellett iparos tevékenységet is folytattak.
A Fováros közelségének és a kedvezo gazdasági feltételeknek köszönhetoen vidékünk fokozatosan fölvirágzott. A bor mindig jól jövedelmezett, és szinte mindig jól eladható árucikk volt. A szolok munkalehetoséget adtak a lakosság szegényebb rétegeinek is. A falvakban is viszonylag magas volt az iparosok aránya, akik a városi céheken kívül is érvényesülni tudtak. Foként a német falvakat jellemezte a 18. században meginduló, és a 19. század elso felében fellendülo tejgazdaság, ami a budai és pesti piacok közelsége folytán ugyancsak jól jövedelmezett. Buda és Pest jól ismert alakjai voltak a Buda környéki sváb tejesasszonyok, a �ilimárik� akik friss tejet, tejfölt, túrót vittek a piacokra és a házakhoz.
Erre az idoszakra családaink is jobban éltek már, mint az elozo században. A Perlek iparosok voltak, volt köztük csizmadia, varga és komuves is, a Maurer család vagyonkája a szolon és a boron alapult. A két család 1844 körül újabb költözésre adta a fejét. Amikor 1843-ban Festetics Antal (1764-1853) lett Törökbálint földesura, lehetoség nyílt a Festeticsek böhönyei uradalmába költözni. A törökbálinti Perl Péter (1796-1855) és a diósdi Maurer János (1808-1856) vállalkozó szellemu emberek voltak. A két családot 1845-ben már Böhönyén találjuk, ahol szolomuveléssel foglalkoztak. Az ottani szolohegyrol tudjuk: �edves ízu vörös bort terem� Péter fia és János lánya már Böhönyén házasodtak össze. Végül az öregek hiába mentek vissza 1852 körül a budai hegyekbe, a család újabb sarjadékai már Somogyban hajtottak ki. Mivel a Buda környéki németségbol kiszakadt családok egy olyan környezetbe kerültek, ahol a német nyelvet nem beszélték, a 19. század végére a Perlek és a Maurerek is magyar ajkúakká lettek.
Név- és fogalomtár (kivonat):
Albicker, Albecker : A név korábbi Albiker változata arra utal, hogy a család korai ose a svájci Albikonból (Albingshoven) származhatott. A késobbi, csak Magyarországon eloforduló Albecker névalak az Albach pataknévre és az Ulm közelében fekvo Albeck falu nevére mutatna, ám ez valószínuleg a foként württembergi eredetu Buda vidéki németség ajkán keletkezett torzítás eredménye.
A tanulmányban szereplo rövidítések:
MOL Magyar Országos Levéltár
PML Pest megyei Levéltár
OSZK Országos Széchenyi Könyvtár
Irodalomjegyzék:
|
Ács 1987. |
Ács Zoltán: A harmadik honalapítás. Bp. 1987. |
|
Dóka 2002. |
Dóka Klára: Az érdi uradalom gazdálkodása az Illésházy család birtoklása idején (1722-1828) Érd, 2002. |
|
Hacker 1975. |
Hacker, Werner: Auswanderungen aus dem Südöstlichen Schwarzwald zwischen Hochrhein, Baar und Kinzig insbesondere nach Südosteuropa im XVII. und XVIII. Jh. München, 1975. |
|
Hacker 1977 |
Hacker, Werner: Auswanderungen aus Oberschwaben im XVII. und XVIII. Jahrhundert, archivalisch dokumentiert. Stuttgart �Aalen, 1977. |
|
Hauser 1985 |
Hauser József: Budaörsi krónika. Bp. 1985. |
|
Herein 1985. |
Herein Gyula: Budakeszi nagyközség történetének általános leírása. Budakeszi füzetek I. |
|
Jelli 1992. |
Schambek/Zsámbék. Dokumente zur Geschichte einer �chwäbischen�(donauschwäbischen) Gemeinde im Ofner Bergland/Ungarn. Herausgeber: P. Martin Anton Jelli. Stuttgart. |
|
Jelli 1996. |
Schambek/Zsámbék. Beiträge zur Geschichte und Volkskunde einer �chwäbischen�(donau-schwäbischen) Gemeinde im Ofner Bergland/Ungarn. Herausg.: P. Martin A. Jelli. Neresheim. |
|
Juhász-Gál 1988 |
Juhász Árpád �Gál Éva: A budai hegyvidék. Bp. 1988. |
|
Pencz 1997. |
Pencz Kornél: Új hazába. Egyetemi szakdolgozat. JPTE Pécs, 1997 |
|
Vonház 1931. |
Vonház István, dr.: A szatmármegyei német telepítés. Pécs, 1931. |
|
Wágner 2001. |
Wágner Ferenc: Diósd története. Diósd, 2001. |
A keltákat már Kr. e. 1000 környékén itt találjuk, a germánok Kr. e. 100 körül költöztek ide. Az alemannok kb. 400 évvel ezután északkelet felol érkeztek a késobbi sváb hercegség területére.
A Habsburgok csak a 13. században vetették meg lábukat Ausztriában.
http:// www.emerkingen.de
Vonház 1931. XII. Az Albicker család eredetérol ld. hátul a Név- és fogalomtár c. részt.
Ács 1987. 101-102, Vonház 1931. XIII.
Pencz 1997. 8-9. XIV. Lajos hódító háborúitól leginkább Württemberg, Baden és a Rajna-vidék szenvedett.
L. Gál 1988. 60-62. A török elleni hadmuveletek útjába eso Baranya, Tolna és Bács-Bodrog vármegyék is nagy mértékben elnéptelenedtek. A 18. század közepére ezek a megyék �és az 1718-ban visszacsatolt Bánát �lettek a telepítési mozgalom legfobb célterületei. Számos német települt Veszprém és Szatmár vármegyékbe is.
Hacker 1977. 117-118, 133-134.
Juhász �Gál 1988. 28, Herein 1988. 10. Pilisborosjenore és Solymárra kb. 1698-tól, Budajenore, Kistorbágy-ra és Törökbálintra kb. 1700-tól érkeztek telepesek. �Pest-Pilis-Solt vármegye I / 104, 136, 210, 262.
PML IV. 23. A. I. CP. II. 57. 1716/17, MOL Filmtár N. 79. 3138. t. és Herein 1988. 10.
MOL P. 707. 219. cs. 85. (Szabó Ferenc tiszttartó levele), L. Gál 1988. 62, 67. és Jelli 1992.
PML IV. 1. g / 3. Instantiae inutiles 1726. (A zsámbéki német bíró folyamodványa a vármegyéhez)
MOL P. 707. 224. 210. fasc. 2-3.189-195, PML IV.23. A. CP. II. 93, L. Gál 1988. 64-67, Jelli 1992. 26-27.
A zsámbékiak 1864-ben – kissé pontatlanul (!) – így emlékeztek vissza a német betelepülésre: � zsámbéki lakos ság régebben egyedül magyarokból állott, de mintegy 1721-ik évben, amidon Magyarországban pestis uralkodott, a lakosságnak nagyobb része kihalván, ezen hiány németekkel pótoltatott, nevezetesen Frankhonból, Würtenbergá ból, Schwartzwaldbul, Trientbü l, valóságos Schwáb Országbul .��OSZK Kézirattár FM/1. Pesty 3814/A. 48. t.
Az 1739-ben elhunyt zsámbéki plébános helyére 1740-ben egy részeges pap került, aki nem vezette rendesen az anyakönyvet. Az ot követo atya 1763-ban egy könyvbe másoltatta a kusza feljegyzéseket, melyek így összeszedetté és áttekinthetové váltak, ám sokszor hibásan tartalmaznak neveket és néhol hiányosak is. �Jelli 1996. 230.
OSZK Kézirattár FM / 1. Pesty F. 3814 / A. 48. t. 52-53. p.
Pest-Pilis-Solt vármegye I / 191-208.