Lázár Boglárka: Utazás Bajorországból a Bánátig

A XVIII. században a manapság Legolandjéről híres Günzburg és gyönyörű középkori városmagjáról ismert Regensburg voltak a központok, ahol a Bánátban letelepülni vágyók többsége hajóra szállt.
A legtöbb telepes Szent György napja után kelt útra. Régebben Szent György-nap volt az egyik legnagyobb tavaszi ünnep, ekkor kezdődött az új állattartási év, amit jelzett az állatok ünnepélyes első kihajtása a legelőre. Ezen a napon újították meg a munkaszerződéseket is. Tehát aki ez idő tájt indult útnak, az egyrészt lezárt valamit maga mögött, másrészt májusban és júniusban abban is reménykedhetett, hogy jó időjárás kiséri útján, sem túl hideg, sem túl meleg nem kínozza majd.
A Duna változó vízszintje, zuhatagok, homokpadok és sziklák a nagy méretű, nagy merülésű hajók számára leküzdhetetlen akadályt képeztek. Mivel a kitelepülni vágyok száma egyre nőtt,  utaztatásukra más megoldást kellett találni, egyre nagyobb hajók forgalomba állítása nem volt járható út. Ezért alakult ki a könnyű, tutajszerű, evezővel irányított jármű, az ún. Zillen,2 osztrák gúnynevén „ulmi skatulya”, amely csak a folyón lefelé haladásra volt alkalmas. Méretétől függően 20, 80, vagy 150 utast szállított. A Zilleneket ulmi ácsok készítették, durva farönkökből, kátrányozás vagy bármiféle tartósítás nélkül. Egy 150 fős „sváb tutaj” hossza 25-30 méter volt, szélessége 6-8 méter volt. Irányításukhoz hat ember kellett. A tutajok közepére egy három méter magas házszerű építményt emeltek, amelyet két helyiségre tagoltak. Az így kialakított tárolókban és a tutaj hátsó részében halmozták fel az utazók csomagjait, ládáit, minden rendű és rangú tárgyait: bútorokat, ruhaneműket, háztartási eszközöket, a földműveléshez szükséges szerszámokat, vetőmagot, fűrészeket, fejszéket, háziállatokat is.
Az emigránsoknak sokszor napokig kellett várniuk, amíg egy tutaj felvette őket.
Mikor végre helyet kaptak, elrendezkedtek, akkor megvárták míg a nagytemplom órája elütötte a delet, csak ezután merítették az evezőlapátokat a folyóba és indult el a hajó  Magyarország felé.3
Aki vállalta, hogy részt vesz az evezésben, azt ingyen szállították és enni is ingyen kapott, a többiek Regensburgból Bécsig 4 Guldent (rhénusi forintot) fizettek fejenként. Nem volt olcsó mulatság egy olyan utazásért, ami számos veszélyt rejtett magában, különösen a Duna felső szakaszán. A könnyű építésű tutajok közül sok tört darabokra a zuhatagokon, a magas vízállás esetén nem látszó sziklákon, – utasaikat a Duna hullámsírjába küldve. Regensburgból Bécsig az út 6-9 napot vett igénybe, de ködös, esős idő esetén eltartott akár 12-14 napig is.
Mivel hajózni csak napvilágnál lehetett, minden éjszaka kikötöttek. Az utasok többsége, akik nem engedhették meg maguknak, hogy a partmenti fogadókban aludjanak, a szabad ég alatt saját szalma matracukon háltak, esténként saját edényeikben a magukkal hozott élelmiszert sütötték-főzték. Rossz időjárás esetén közülük sokan megbetegedtek, az út során vagy  uticéljukhoz érkezvén meghaltak.
Szerencsésen Passauba érve megálltak egy napra. Az utazók megkapták első járandóságukat az osztrák adminisztrációtól, 3 Guldent a további, Passau-Bécs útra.
A Bajor-Osztrák határon, Engelhartzellnél a hajók ismét egy napot vesztegeltek, az utasoknak vámot kellett fizetniük és alaposan átkutatták mindenüket. Ha lutheránus bibliát találtak, azt elvették és elégették.
Engelhartzelltől két napi hajózás után értek a matrózok és utasok által egyaránt rettegéssel várt, a folyó közepén meredező Düppstein sziklához, amely körül hatalmas örvények kavarogtak. Ehhez a részhez közeledvén az evezőket behúzták és felszólították az utasokat, hogy mondjanak egy “Miatyánkot”. Így, istenre bízva a tutaj sorsát, mivel semmiféle irányításra nem volt lehetőség, kivárták míg az magától átvergődik a veszélyes szakaszon.
Innen már csak egy nap volt az út Bécsig. A tutaj Rossauban, Bécs egy külvárosában kötött ki. A telepesek nem hagyhatták el a kikötő közelét, hanem ott kellett várniuk a híreket, hogy mikor és hova indulhatnak tovább. Jelentkezniük kellett a Birodalmi Kamara képviselőjénél, hogy megkaphassák a Bánátba utazáshoz és letelepedéshez szükséges dokumentumjaikat. Itt felírták nevüket, származási helyüket, foglalkozásukat, vallásukat. Mária Terézia idején csak a katolikusok költözködését támogatták, épp a Magyarországon – Habsburg nézetek szerint – túlságosan elterjedt protestanizmus visszaszorítása érdekében. Ha valakiről azt gyanították, hogy evangélikus, akkor vagy jól megverték és elzavarták vagy elvitték egy katolikus templomba, ahol “önként” átkeresztelkedett.
A további, Budáig4 szóló út fedezetéül szolgáló újabb 3 Guldent csak közvetlenül a továbbindulásuk előtt, már a tutajon vagy hajón osztották ki az utasoknak. A legtöbb német tutaj csak Bécsig, esetleg Budáig közlekedett. Uticéljukba érkezésükkor a tutajt szédszedték és a faanyagot eladták, Bécsben, Budán tüzifának, vagy ha egészen a Bánátig eljutottak vele, akkor a telepesek számára épülő házakhoz építőanyagnak. A hajó személyzetének az út minél hamarabbi befejezése, a faanyag mielőbbi értékesítése volt a célja, hogy mielőbb pénzhez jussanak és minél kisebb távolságból minél előbb hazaindulhassanak. A matrózok szárazföldi úton jutottak vissza Bajorországba. Az út különösen a “kapitány” számára nem volt veszélytelen, hisz ő vitte a fa eladásából származó bevételt.
Néhány tutaj folytatta útját Budán túl is, Péterváradon át majd a Tiszára jutva általában Titelig. Innen, általában a Béga csatornán már a Bánáti hatóságok által biztosított tutajokon vontatták fel az érkezőket egészen Temesvárig. A hajóvontatás gyötrelmes munkáját gyakran rabokkal végeztették, ha nem sikerült fizetett munkásokat toborozniuk.
A telepesek átlagosan négy hét alatt értek el Bécsből a Bánátig, azaz minimum 6 hetet töltöttek úton míg szülőfalujukból a új otthonukig elvergődtek. Sok volt közöttük a fiatal még gyermektelen pár, de sok család utazott kisgyerekekkel és idősekkel is, akiknek még nagyobb megpróbáltatást jelentett az utazás.
Az új területeken a tömegesen érkezők elhelyezése roppant nehézségekkel járt. A helyi közigazgatás nem tudott és sokszor nem is nagyon akart eleget tenni a rá rótt feladatoknak. A hosszú út során elgyötört embereket legtöbbször nem az fogadta, mint amire számítottak. A számukra kiutalt föld többnyire növényekkel sűrűn benőtt, gazos, erdős vagy, még rosszabb esetben mocsaras volt, amit csak nehéz munkával és nagy szorgalommal tudtak művelhetővé tenni. Az ígért házak nem készültek el időre vagy nem megfelelő minőségben épültek meg, ezért az újonnan érkezőket már meglévő, eleve zsúfolt falvakba és épületekbe szállásolták el, ahol borzasztó higéniás körülmények alakultak ki. Ebből adódóan gyakori volt a tífusz, a dizentéria, a mocsaras területek miatt pedig a malária és sok más betegség is. A halottak számát a temesvári adminisztráció, tartva a felelősségrevonástól, inkább kozmetikázva juttatta el Bécsbe.

1. Renard, http://www.dvhh.org/banat/history/1700/colonization.htm

2. Nevük a XVIII. században Zillen vagy Kehlheimer Plätten, a XIX. században Ulmer Schachteln, Ulmer Zillen vagy Ulmer Plätten.

3. Forrás:  www.taks.hu/

4. Buda németül = Ofen

Vélemény, hozzászólás?